Lubmilának I.
Igen, megéri, és jól varázsolni csak egy igazi tündér tud ám.
S benne, akit ama kegy ért, hogy egyszer megérintette a varázs, egy gondolat születik. Amely szárnyra kel, kiszökik az ablakon, titkon suhan át a csendes udvaron, föld alatt, föld felett utazik. Át a kihalt metrón, az alvó buszokon, rejtőzve a sápadt fények mögött, kanyarogva-keringve az autók között az utcákon.
Lebbenve az éjjel-nappaliban dolgozó, álmos lány arca mellett, aki észre sem vesz semmit, s a telefonját nyomkodja, keresztül a báron, ahol a sötétben összebújva alvást színlelnek a székek, de valójában az aznap történteket mesélik el egymásnak.
Át békésen ringó lombkoronákon, simítva lágyan a faleveleket, borzolva finoman a szendergő kiscica szőrét, a könyvtárban táncoltatva a holdfényben csillogó port, amely távoztával a nagyon régi, elfeledett könyvekről száll fel, s nagyon sokáig táncol, amit senki sem láthat ezen a világon.
Majd bepréseli magát láthatatlan réseken, be a házba, a szobába. Oda, ahol a Tündér van éppen, közelébe ér, lassít, majd óvatosan, mint aki kristályt érint, a pillái alá bújik.
Ott pedig megpihen, szépséges álommá változik, hogy azt lássa a mai éjszakán, és hogy megpróbálja ezzel egy kicsit szebbé tenni majd a napját is.
Így köszönve meg, hogy létezik, és hogy varázsol.
Kisvárda, 2016. március 30.
Kapcsolódó: