„Vigyél el egy helyre, hol alhatok,
Ahol rám sütnek a csillagok,
És örökké csak veled álmodok.”
Szavai bemocskolták az estét,
Démonok kínozták a lelkét.
Nem volt erőm kivárni a végét.
Rejtve maradt a lelkének földje,
Talán most is velem lehetne,
Életre kelne az ősz jókedve.
Szétzúzva heverek most előtted,
Ám nem muszáj testem temetned,
Ha érzem, hogy kellek, visszatérek.
Szemembe ragyog gonoszan a nap,
Nincs már tündére a tavaknak,
Velem sírnak a szürke madarak.
„Napról napra csak kevesebb vagyok,
Belül idegen zenét hallok,
Azt hiszem, hogy én már itt maradok.”
Kisvárda, 2003. július 16. /szerda/