Hosszú évek teltek el, de még mindig szüntelenül Őrá gondolt… Most ugyanott tartott, mint egy héttel ezelőtt. Feje fölött instabilan lógott egy dróton a haloványan pislákoló villanykörte. A szobájának – a Lyuknak, ahogy ő nevezte -, alig a felét volt képes megvilágítani. A falakon nem nagyon volt már vakolat, a mennyezetről folyton szivárgó esővíz miatt elviselhetetlen szag terjengett. Jobban mondva, mindenki számára az lett volna, aki még rendelkezik némi emberi érzésanyaggal. Egy pillanatra megvilágításba került egy patkány, ami éppen keresztülszaladt a szobán, egyenesen a rozoga, koszos ágyneművel ellátott ágy alá. Hirtelen felnézett kopott asztala felől, egyenesen a hatalmas, rozsdás tükrébe. Felállt s a maszatos, mocsok lepte ablakhoz lépdelt. A város aludt. Ez volt minden, amit padlásszobájából látott. Minden este. Minden és mindenki aludt, mint mindig, csak ő nem. A szokásos, fanyar keserűséggel kevert magányos érzés kezdte szorongatni lelkét. Visszasietett asztalához, s türelmetlenül foglalt helyet. Előtte szanaszét hevertek az újságok, mindegyik a nekrológ rovatnál kinyitva. Rövid tanulmányozás után megállapította, hogy: semmi.