Odaadtad mindened nyomorult öregember,
Most egymagadban ülsz, és hallgatod a tengert.
Homályos szemeid is már majdnem lecsukódnak,
Egyedül vagy, és az emberek bezárkóznak.
A kopott, durva asztalodon épp hét gyertya ég,
Ritmikusan nyikorog az öreg karosszék.
Fakó képeket bámulsz, a csontszáraz lelkeddel,
Az árnyék bősz, vad csatát vív a gyertyafénnyel.
Hirtelen kitárul az ódon szobád ajtaja,
Ismerős alak jött, és valamit mondana.
Ő e helyett inkább a kezét nyújtja tefeléd,
Mély, fájó, régi emlékek mardosnak beléd.
Odaadtad mindened nyomorult öregember,
Négy sötét ismeretlen a vállára emel.
Nem érzel már semmit ebből a gonosz világból,
Nem ébreszt fel senki az igazak álmából.
Kisvárda, 2002. március 5. /kedd/