Magányos kisgyermek egy hideg kövön ül,
Vége a napnak, és ő mégis egyedül.
Nem vár őrá senki, nem is jön el érte,
Szeressék őt, minduntalan csak ezt kérte.
Minden neszre felkapja a nehéz fejét,
Kezével eltakarja a kisírt szemét.
A fekete ruhája rég nem tiszta már,
Nagyon messze jár már az, kire most ő vár.
Az éjszaka leszáll egy holló képében,
De ő csak néz önmaga elé révedten.
Feláll, elindul… széttépi az éjszakát,
Messze jár most ő, mint kire oly sokat várt.
Kisvárda, 2001. október 10. /szerda/