Fodros fehér felhő takarta el azon a reggelen a napot. Szokatlan látvány volt a keleti városka utcáin a hűsítő árnyék. Ám hamarosan a folyton utazó szél szétszórta az égen a felhőket, így a kelő fények ma is időben ébreszthették a kis Oguzt. Lassan nyitotta ki minden reggel a szemeit, és tekintetét rögtön felfelé szegezte. Imádta, mikor a napsugarak egy égitestet kötöttek össze az arcával. Eszébe sem jutott volna, hogy szóljon az apjának, hogy javítsa meg a kis szögletes ház tetejét. Ilyenkor mindig álmodozott egy kicsit, remélte, hogy gyorsabban nő fel, mint a többi gyerek, és belőle is nagy harcos, vagy varázsló lesz, hozzámegy kelet legszebb lányához, és egy dzsinn fogja lesni minden kívánságát. Aztán – mint mindig – felpattant, és szertartás-szerűen söpörte le magáról a szalmaszálakat, felvette vörös, ujjatlan mellényét, majd turbánját, és átment az anyjáék szobájába. Ma sem voltak otthon. Most is kora hajnaltól dolgoztak valamelyik építkezésen. Kiment a nyüzsgő utcára, újra a megszokott utat járta. Hallgatta, ahogy mezítelen lába futás közben csattan a forró köveken. A piacon nézte az árusokat és portékájukat, főleg a gyümölcsöket. Szerencsés napja volt, az előtte igyekvő szakácsnő karcsú kosarából két szép, piros alma hullott a porba. Gyorsan zsebre tette az almákat, és arra gondolt, milyen jó, hogy ma ő is megajándékozhatja az öreg Rengárdot.
Rengárd nem volt legyőzhetetlen bajvívó, nem volt híres kereskedő. Mégis ismerte őt az egész város a nyomornegyedektől a kikötőn át, az úri városrészekig. Ő volt a legöregebb a városban, sokan a koldusok királyának nevezték. Volt, aki varázslónak hitte, mert hiszen hogyan érhetett meg ilyen szép kort a mai háborús, járványokkal teli időkben, és különben is, egy koldus hogyan lehet olyan bölcs, olyan szép szavú, mint ő? Rejtélyes ember volt, mindenkiben tiszteletet ébresztett. A sok mendemonda között annyit lehetett róla biztosan tudni, hogy egy régi, nagy háborúban foglyul ejtették Európában. Az akkori hadjárat vezére fedezte fel, hogy Rengárd milyen szépen mesél. Ennek köszönhette, hogy megkímélték az életét, és nem lett belőle rövid életű rabszolga. Most két ház közötti résben élt, abból tartotta el magát, hogy történeteivel az utazókat, a ráérőket, a kíváncsiakat szórakoztatta.
Oguz most is megcsodálta Rengárdot. Hosszú, ősz haja a hasáig ért, szakálla a mellkasáig, lábai feketék voltak az utca porától. Ruháját egy hatalmas zsákból készíthette, amit a dereka köré kötött kötél tartott. Ahogy ott állt, az enyhe szellő hintáztatta a kötélre erősített zöld madártollat, ami a térdéig ért.
Rengárd kilépett az árnyékból, öreg szemeivel hunyorogni kezdett és megszólalt mély, rekedt hangján:
– Te vagy az Oguz fiam?
– Én vagyok, jó Rengárd.
Azzal átnyújtotta az öregembernek az egyik gyönyörű almát. Lekuporodtak Rengárd szőnyegére, és enni kezdtek.
– Milyen mesét szeretnél hallani ma? Meséljek talán főnixekről, mágiáról, sivatagi démonokról, nagy háborúkról, vagy esetleg kelet legszebb lányáról?
Rengárd csalfán tekintett szeme sarkából a fiúra, aki persze nem értette ezt a nézést.
– Nem, ma nem. Ma másról mesélj, kérlek. Egy olyan történetet szeretnék mára, amit még soha senkinek nem meséltél. Egy történetet szeretnék a hazádból.
Rengárd arca és teste hirtelen megrándult. Az évek során megpróbálta teljesen kiirtani magából a honvágyat. Azonban, ahogy ránézett a fiúra, egy kis emberre, aki neki soha nem lehetett, nem tudott nemet mondani.
– No, jól van, fiam. Egy régen volt ritterről fogok neked mesélni, és az ő szerelméről. Hullócsillag úrnőről és Ossian lovagról.
Oguz nagyon lelkes lett. Eszébe jutott, amikor a múlt esztendőben beomlott a könyvtár egyik mennyezete, az apja pedig a javításán munkálkodott. Felrémlettek a hatalmas, színes könyvek, amiket Európából zsákmányoltak a katonák. Eszébe jutott, hogy mennyire szerette nézni a képeket a furcsa, de gyönyörű ruhában lévő úrnőkről és a nehéz páncélokat viselő lovagjaikról.
Rengárd emelni kezdte a kezét. Mindig nagy beleéléssel mesélt, miközben a szőnyegén ült. Mozgott a keze, mozgott a teste.
– Ossian lovag az Éjszakai Őrzők nevű harcos céhhez tartozott. Ez a céh az éjszakai lényekre specializálódott, a velük való harcra. Megbecsült lovag volt, de egy napon minden rosszra fordult. Rájött, hogy vezetőjük a vámpírrá változott lányát a családi kriptában rejtegeti és lovagok vérével táplálja. Ossian megölte a lányt, de nem tudta a céhvezetőre bizonyítani bűnét, így menekülnie kellett. Mivel a királytól nem kapott kegyelmet, elhagyta hát hazáját. Mert hiszen hogyan élhetett volna békében, ha az Éjszakai Őrzők vérdíjat tűz ki a fejére? Nem csak az idetartozó lovagok keresték volna őt, hanem birodalom szerte a bérgyilkosok, tolvajok, mindenki, akinek egy kis pénzre fáj a foga. Ossian szinte egész Európát bejárta. Ha hallotta, hogy valamely faluban, városban az emberek nem élhetnek nyugodtan egy erdőben táborozó rablóbandától, portyázó goblinoktól, hullarabló szellemektől, akkor arra vette az irányt. Ha sikerült küldetése, addig maradt a helyi fogadóban, amíg a jutalma kitartott. Kivett egy szobát – általában a legfelső szinten – és nemigen mutatkozott. Villámgyors, fekete paripájának a legjobb ellátást kérte, páncélját és fegyvereit a kovácsnál hagyta javításra. Ha időközben felkereste valaki megbízással, nem vállalta el. Minden helyen csak egy küldetést teljesített, s mikor elfogyott a pénze, továbbállt. Mivel jó harcos volt, híre kezdett elterjedni, és nem is igen zaklatták már az emberek. Történt egyszer, hogy a Napkirály birodalmában járt. Egy nagyon erős nekromantával vívott harcban komolyabban megsérült. A helyi gyógyító szobát biztosított neki a lakásában, ott ápolta…
Nagyon zord este volt aznap. Ossian csak feküdt, mereven bámult ki a nyikorgó ablakon. Hirtelen egy fekete lepelbe burkolózott asszony nézett be rajta:
– De jó, hogy végre megtaláltalak!
Gyorsan az ajtóhoz sietett. Ossian hallotta a kopogást, majd hogy az asszony erőszakosan betolakszik a külső szobába. A gyógyító próbálta feltartóztatni, de végül csak eljutott a szobájáig. Kopogott, majd sietve belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. Ossian szóhoz sem jutott, az asszony már oda is húzott egy széket az ágyához, leült és belekezdett a mondandójába, miközben egy jókora fekete bőrerszényt tett az ágy szélére.
– Jó lovag, úrnőmnek nagy szüksége lenne a szolgálataidra. Vára közelében lévő hegységben egy gonosz vörös sárkány tanyázik, ami egyre többször támad meg falvakat, városokat, és újabban úrnőm várát is fenyegeti. Ebben az erszényben ezer arany előleg van, ha sikerül megölnöd a sárkányt, megkapod még a háromszorosát is.
Ossian gondolkodott kicsit. Négyezer arany. Felhagyhatna a kalandozással, letelepedhetne valahol, és éldegélhetne élete végéig. Hirtelen megsajdult az oldalán tátongó seb, ami átvérezte a kötszer. Ebben a pillanatban visszautasította a felkérést. Az asszony beszélt arról, hogy mennyire bíznak benne, hogy milyen híres lovag is ő, de hiába. Elindult kifelé, de az ajtóban még visszafordult:
– Úrnőm azt parancsolta, hogy ha nem tudlak meggyőzni, említsek meg neked két dolgot. Az egyik, hogy a sárkány neve Wohrmtrax. A másik, hogy ez esetben keressem fel András lovagot. Szép estét.
– Megállj! – hördült fel Ossian. Vállalom. Tíz nap múlva az úrnőd színe előtt leszek.
Az asszony elmosolyodott, majd sietve eltűnt az éjszakában. Közben azon járt az esze, hogy vajon sikerrel jár-e Ossian, hiszen egyszer már majdnem megölte őt Wohrmtrax, a vörös sárkányok királynője, és vajon bölcs dolog volt-e megemlíteni neki a gyűlölt rivális nevét?
Ossian az ágyon fekve bal kezével kibontotta az erszényt, s kivett belőle egy érmét. Mikor meglátta, hevesebben kezdett verni a szíve. A csillogó aranyon Hullócsillag úrnő képmása volt, a leggyönyörűbb lányé, akit valaha látott. A képmás körül csillagok az érme szélén, alul pedig félkörben ez volt olvasható: Sentio Ergo Sum. Ossian lovag mosolyogva aludt el aznap.
Ossian csak ment és csak ment ébenfekete lován, lenyugvó nap társaságában, felkelő nap társaságában. Sokszor nem is táborozott le estére, hanem menet közben aludt lován. Gyakran tette kezét szíve felé a páncéljára, ahová pár nappal ezelőtt a gyógyító városában a kovácsnál beleolvasztatta az első érmét, amit megérintett. Ezzel fejezte ki, hogy neki csak egy úrnője létezik, ha elfogadja, ha nem. A hosszú út közben szinte mindenkitől kérdezősködött Hullócsillag úrnőről. Megtudta, hogy azért ez a neve, mert gyakran tölti éjszakáit a vára bástyáinak tetején, a csillagokra csodálkozva. Megtudta, hogy az uralma alá tartozó falvakban és városokban az emberek elfelejtettek sírni, mert ő egy olyan úrnő, aki törődik a népével. Megtudta, hogy azért él ilyen messze a birodalom fővárosától, mert apjával, a királlyal teljesen ellentétes elveket vallanak, és önként vállalta a száműzetést. Egyszóval, Hullócsillag úrnő minden tekintetben egy különleges úrnő, akiről Ossian lovag mindig is álmodott.
Oldalak: 1 2