Nem mondhatom magamról, hogy nagyon keresek, de igazán remélem azt, hogy alkalmas vagyok arra, hogy találjak. Nem hiszek az ideálokhoz, kritériumokhoz való görcsös ragaszkodásban, ha valaki harmóniára vágyik. Nem a számok, a paraméterek fogják megteremteni két ember valódi boldogságát. Nagyon nem.
Abban hiszek, hogy egy kapcsolat egyik nagyon fontos alapja a kommunikáció. Úgy jó, ha minden meg van beszélve, s erre van hajlandóság, türelem. Persze, hosszú lehet az út, amíg a benső minden területére be merünk engedni valakit, de ha alapvetően nem állunk őszintén, nyitottan a másikhoz, az később csak problémákhoz vezet, melyek kibeszéletlenül a felszín alatt egyre csak gyűlnek és növekszenek.
Részemről ez a fajta hozzáállás adott, és persze a hűség is. Esetemben ez nem az elveknek való feltétlen megfelelés, egyszerűen ilyen vagyok, mindig is egy embernek tudtam átadni a bennem születő összes érzést. Mindent. Ha szerelmes leszek egy lányba, mindenestől elfogadom, és olyannak szeretem, és azért, amilyen. Szeretem az erényei miatt, és a hibáival együtt természetesen, és semmi esetre sem akarom megváltoztatni. Úgy szép nekem, ahogyan létezik. Vele együtt vagyok szabad, és az ő szívének megnyugtató közelsége jelent nekem mindent, az ő világában is léteznem a legnagyobb ajándék, így hát nincs szükségem senki más világára. Ezt az állapotot én köszönöm neki minden napon, és hálás vagyok, amiért van, amiért nekem van. Tisztelem és szeretem őt, mint embert, és mint nőt.
Alapjában véve csendes, nyugodt, egyensúlyt kereső fiú vagyok. Ha szeretek, ragaszkodó, kedveskedő, odaadó, rajongó, romantikus, álmodozó, álmodozó romantikus típus. Abba szeretek bele, ami a felszín alatt van. A világot, amiben élünk, nem igazán kedvelem, nem érzem, hogy ide való lennék (ezért is hatok sokszor hidegnek, távolinak, megközelíthetetlennek), éppen ezért tudom annyira szeretni azt a lányt, aki az ő benső világába befogad, és ott otthont nyújt nekem. Az életnek nem az anyagi oldalára, inkább az érzelmire fektettem mindig is a hangsúlyt. Egyrészt a megszokások embere vagyok, igyekszem a metróban mindig az utolsó kocsiba szállni, a boltban ugyanannál a pénztárnál fizetni, egy parkban mindig ugyanarra a padra leülni, vagy egy étteremben ugyanahhoz az asztalhoz. Másrészt viszont nagyon kedvelem az újdonságokat is, a folytonos változást, mindent, ami élményt, érzést ad, inspirál, tapasztalást nyújt, és épít belül. Már jó ideje egymagam létezem, s nem vagyok elveszve, de persze nagyon hiányzik a lágyság, a melegség a szívemből. Hiányzik, hogy bókoljak, a finom érintések, a simogatás, ölelés, bújás, érezni gyöngéd lélegzetét a bőrömön, az ő szemével is látni, karjaiban védtelen gyermekké válni, hogy elszökjünk a hétköznapok elől, az átbeszélgetett éjszakák, és az együtt hallgatás. A közös nyelv, amit csak mi értünk, az együtt vásárlás, a millió édes csók, a csábító illat, a test éltető közelsége, a vigasztalás, a keserű könnyek óvatos letörlése, a felgyúló mosoly látványa, a titkok őrzése. A meglepetések, a puha kéz megszorítása, az együtt filmezés, egy könnyű séta, a büszkeség érzete, hogy ott van az oldalamon, ő van ott. Az, hogy máris hiányzik, habár még csak most búcsúztunk el, nagyon várni őt haza, ha elutazott, és dobogó szívvel elé menni, ha velem van, feloldódni mellette, éjszaka az alvó arcát nézni álmos mosollyal, s gyönyörködve benne szerelmet vallani neki még akkor is. Minden apróság, és minden valóban szükséges érzet, ami igazán teljessé formál egy szép szerelmes kapcsolatot, és amitől szebb lesz minden hétköznap, az élet.
Most, jelenleg, egyedül élem az életem, nincs senkim, s mint írtam, élek még, de nem teljes értékűen. Hiányzik a másik felem, próbálok hát rátalálni a miriádnyi pillanat közül arra, amelyikre majd jó lesz mindig emlékezni, és nem lehet elfelejteni. De sajnos ezidáig még mindegyik szertefoszlott, ha megérintettem, huncutul elszökött, és rohanó felhővé változott… Addig is, hideg kézzel, didergő lélekkel, páratlanul, egyre nehezebb ebben az állapotban elaludni. Mert én még hiszek az igaziban, a tisztában, az ősiben. A szerelemben.
Kisvárda, 2015. november 8.