Hosszú és kimerítő utazás várt még Leslie Kronnbergre. A gépe egy sötét, viharos reggelen szállt le a bécsi reptéren. Este vonattal ment tovább Budapestre, ahol szintén eltöltött néhány röpke órát városnézéssel, s csak aztán kelt útra ismét. Első alkalommal lépett az öreg kontinens földjére, de a kiégett elméjére telepedett felhőket nem tudta maradéktalanul elhessegetni az újdonság varázsa. Az orvos unott, monoton közlése arról, hogy kezdődő tüdőrákja van, beférkőzött minden pillanatba. Furcsa volt ez, hiszen törtető karrierista lévén először szembesül azzal, hogy nem tud mindent akaratának alárendelni. A maratoni vonatút velejárója, a langyos álmosság szállt fejére, miközben görcsösen forgatta ujjai között ceruzáját. Az üres papírjára meredt, majd onnan az ablakra. Az európai nagyvárosok, a rohanó táj egy merően új világot jelentett számára, mégsem hozott neki ihletet. Egy bombasztikus cikket akart írni, valami nagy durranást, ami után elégedetten vonulhat vissza, és hagyhatja másra életművének, a lapjának igazgatását. Lassan körülnézett a fülkében, gondosan szemügyre véve az intelligens arcokat, választékos öltözetüket. Munkájára gondolt és azokra, akiknek az óceánon túl tartozik. Ha sikerülne jó pénzért túladni az örökölt ingatlanán, azon túl, hogy megszabadulhatna felettébb kellemetlen hitelezőitől, még maradna is arra, hogy drágább klinikákban vizsgáltathassa ki és kezeltesse magát.
Unalmában elővette, és újra elolvasta a levelet és a mellékelt iratokat, amelyek hírt hoztak neki arról, hogy utolsó Kronnbergként őt illeti a kis hegyi falu határában húzódó telek, s a rajta üresen álló vén fogadó minden ingóságával. A finom papírra írt, helyenként rossz angolsággal fogalmazott mondatok karcsú betűi póklábakként keltek életre, átfonva őt, finoman mélyre rántva az álmok világába. A kalauz ébresztette, rövidesen megérkezik. Álomittasan kapta össze dolgait, felkapta kalapját, és sietett le a vonatról. Hirtelen eszébe ötlött álma, ami rendkívül jó érzéssel töltötte el lelkét. Szerelemről álmodott. Egy több évtizede nem látott, régi, kedves visszatérő álomalakkal, akit szinte már el is felejtett. Kába volt, úgy érezte, álom és valóság, múlt és jelen, mind összekeveredtek benne. A megyeszékhelyen találkozott az ügyvéddel, majd rövid tárgyalás következett, aztán a vasútállomáson kibérelt egy régi konflist, azzal indultak meg a vadregényes hegyi ösvényeken. Amikor az egyik domb tetejéről már látni lehetett a falu nyugati határát, úgy döntött, gyalog teszi meg az utat. Úgy vélte, hogy a friss levegő és a mozgás jót tesz majd neki, és talán a gondolatai is felgyorsulnak. Rövid séta után azonban lepihent, és fáradtan nyúlt el a füvön.
Kora esti tücsökzenére ébredt. A békés szürkület az ismeretlennel együtt járó félelmet hintette el benne. Gyorsan összekapta magát, és rátérve a kitaposott ösvényre, sietve jutott el a második domb tetejére.
A tisztásra érve azonban veszített tempójából, hiszen a látvány, ami eléje tárult, lassú ámulattal töltötte el. Egy tiszta, fiatal lányra kacsintott az álmos természet, aki mit sem törődött a közelgő sötétséggel. A nyakában lógó, gyönyörű, ősi nyaklánc végén egy cizellált ezüst hold volt, melyet sejtelmesen simogatott a csillagok fénye. Virágokat gyűjtött, táncolt és énekelt, úgy forgott egyre beljebb a sűrű erdőbe, látszólag minden cél nélkül. Kronnberg áhítattal leste őt egyik fatörzs után a másik mögé szökkenve. Valami tiszta, rég elveszett gyermeki érzést ébresztett benne a puszta látvány, amit megfogni nem tudott. Szívesen követte volna még ezt a tarka ruhákba bújt angyalt, azonban ő túl gyors volt, és az út is kezdett eltünedezni a háta mögött. Úgy döntött hát, hogy visszafordul, amíg el nem téved.
Este érkezett meg a pár száz lelkes, eldugott helységbe. Erős mellkasi fájdalmai voltak, de nem törődött vele. Sem ereje, sem kedve nem volt már ahhoz, hogy felmenjen a Bánya-hegyre, ahol szállást bérelt, és ahol már várt rá egy helyi vevő, így a falu központjában álló Vadász Panzió és Étterem táblájába kapaszkodott. Kicsit pihent, bevett néhány gyógyszert, majd eltántorgott a tölgyfából épült épület bejáratáig. A nap folyamán már megérkezett csomagjait ellenőrizte, majd szokás szerint egy bárszéken kötött ki. Fél üveg skót whisky után úgy döntött, valami helyit iszik, valami magyart. Mézes pálinkát kapott, gonddal főzött szeszt, a környékbeli vadászok által hűvös reggeleken oly nagyon kedvelt nemes párlatot.
Háta mögött az étterem szinte teljesen kihalt. Egy-két helyi maradt csupán, aki az utolsó italát hörpintve méla mozdulatlanságban várta, hogy elaludjon cigarettája. Az asztalokon friss abroszok holnapra, a székek szoros ölelésben a tölgy asztalokkal. A kívül-belül fából épült helyiség falait díszítő agancsokra, bekeretezett hímzett terítőkre és kikészített bőrökre az éjszaka jótékony nyugalma szállt. Félhomály-ruhájukat csak a vaskos gyertyák, és régi olajmécsesek szemtelen fénye lebbentette fel egy-egy pillanatra. Lassú táncba kezdett minden, elmosódott képmások és szellemképek gúnyolódtak az összes szerencsétlen sorson, amivel szembenéztek. Halk, ritmikus zene szólt bágyadtan valahonnan, fokozva a magányt és az elhagyatottságot. Az ivópult végén a pincérnő egymagában ült egy rossz széken, fejét egy oszlopnak támasztva, a távolba bámulva. Elkenődött sminkje mögött felrejlett igazi képmása, fiatal arcának éjszakázás okozta barázdái. Rá volt írva; egy jobb sors elszalasztott lehetősége, tovaszökött álmok, amelyek utáni vágy mindig a legrosszabbkor tör az emberre. Poharából úgy fogyott az erős alkohol, hogy már nem is érezte, nem is érzékelte, hogy mikor és mennyit iszik. A fáradt hajnali muzsika monoton, magányos dallama bódulatba hívta. Az eszméletlen bódulatba. A szakács és az éjszakás pincér vonszolta fel a kanyargós lépcsőn a szobájába. A pincérnő végre zárhatott, és mindnyájan hazamehettek.
Gazdag, másnapos turistáknak előzékenység jár, szemérmetes hallgatás és a kínos dolgok palástolása, mintha meg sem történtek volna. Egy hűsítő zuhany, és a mindennél jobb gyógyír, a friss levegő utáni vágy, ami miatt reggel kivetette az ágy. Fél tizenegy volt, alig hat órát aludt. Hangyák másztak agyában, zsibbadt, sajgott mindene. Ám, amikor fuldokolva kilökte a zsalugátert, új erőt kapott a látványtól. A levegő tisztább volt, mint valaha, a csend pedig, nos, csendben most volt része igazán először. Azt látta, amit eddig a felhőkarcolók és a szigorú irodaházak eltakartak előle: az igazi életet, amit a nagyvárosok rég kiszorítottak magukból. A Vadász tizenkét szobájának legnagyobbikából kijőve széles, kacskaringós falépcsőn támolygott lefelé. Az étteremben reggelit csomagoltatott magának, amit előre kifizetett, és végre kilépett a falucska poros utcájára. Felnézett a kék égre, a simogató napra. Mélyet lélegzett a kristálytiszta, édes levegőből, és lassan, kijózanodva mindenből, elindult a főúton. A lassú élet, kimondhatatlan nyugalom, amit örök életében keresett, most itt volt előtte. Átélhette. Teljesen eggyé vált a kis faluval. Embertömeg, szmog és gépek hideg, idegen zaja helyett néhány helyivel találkozott csupán, akik kalapjukat emelve barátságosan köszöntötték, mintha mindig is ismerték volna. Messziről kutyák ugatása hallott, a kapukban az emberek a tiszteletes szép déli beszédét dicsérték. Könnybe lábadt szemmel szívta magába az elmúló vasárnapi ebédidő húsleves és rántott hús illatát. Együtt dobogott szíve a pezsdítő nótaszóval. A gyerekek vidáman szaladgáltak az utakon, mezítláb, nem zavartatva semmitől. Pattogó labdáktól csirkék és libák röppentek, a kis kunyhók családias füstjének illata romantikus érzéseket ébresztett. A gazdag ebédet megkoronázandó, pödört bajszú, erős karú, régi világ férfijai ültek ki a házak elé padokra, taplót vettek elő és tisztességesen megtömött pipákat gyújtottak. Élvezték a délutáni pihenést, pöfékeltek apró, kék felhőcskéket, melyek pajkos táncra keltek az egyre vakítóbb napsugarakkal. A falucska egy völgyben feküdt, elzárva mindentől, ami lényegtelen, és összezárva mindennel, ami lényeges. A kapuk és az ajtók nyitva voltak, mindenki mindenkinek ismerőse volt, és őt is úgy kezelték, holott most látták először. A pici főtéren álló kútból éppen az öreg Futóné vitte a vizet a templomba, amikor odaért. Az asszony annyira öreg volt, hogy emlékezett mindenre, a dédapjára is, aki hajdanán a falu első fogadóját építette, ami mostanra üresen és porosan áll. Szeretett volna beszélgetni vele a múltról, de figyelmét túlságosan lekötötte unokája, aki öreganyja elé sietett, hogy segítsen neki. A vörös hajú, mosolygós lányban felismerte azt, akit múlt éjszaka látott az erdőben. Szíve hevesebben kezdett verni, mint valaha, ha csak rá gondolt. Szerette volna, ha elkalauzolja őt a szállásáig, de merszéből csak annyira tellett, hogy utat kérjen a Borostyán Vendégház felé. A füstös falucska végére érve egy nem túl meredek lejtő kitaposott ösvényére ért, ami a sűrű erdő mellett haladt el. Fülében még csengett a lány hangja. Visszagondolt biztató pillantásaira, és hosszú idő után újra mosoly szaladt a szájára.
Olyan embereket és tájat látott, amit soha azelőtt. Újságíróként a világ vezető országában, azt hitte, nem érhetik meglepetések. Most viszont egy új világ tárult elé, egy olyan, ahová mindig is menekült volna, ha rossz napja volt, de máshová nem tudott, csak az éjszakai magányba. Ahol nem csak az alkohollal megöntözött esték jók, hanem a nappalok is. Ahonnan nem vágyik el sehová sem. Lehet önmaga. Balján egy jókora rét terült el, s csak messzebb kezdődött a sűrű erdő, amitől óva intették a babonás helyiek. Megeskették, hogy nem vág keresztül rajta, hanem inkább megkerüli, ha egyáltalában meg kívánja tekinteni az öreg fogadót és a telket. De óva intették attól az épülettől is, hiszen mindenki tudja errefelé, hogy átkozott hely az, szellemek tanyája. Sokkal többet nem tudott megérteni a beszédekből, nem is érdekelték a babonák. Az első dombra felérve nem bírt tovább menni. Egy gyönyörű, vadvirágos tisztást talált, amiről letekinthetett a tájra. Körös-körül óriás, erdővel borított hegyek őrizték titánokként a pici, füstös falucskát, amit csak egyetlen út szelt keresztbe, aminek most a keleti oldalán állt. A végtelen csend és nyugalom aláfestő hangjait egy öreg farönkre telepedve élvezte. Hűs szellő lökte simogatva a fűszálakat, vadmadarak és apró rovarok válaszolgattak egymásnak e csodaszép napon. A meglehetősen meleg délutánon megizzadt testének jól esett a hideg fuvallat, a tücsökzene, amit becsukott szemmel zárt magába. Két óra után megéhezett és elővette élelmét. Úgy sietett, hogy még borravalót sem hagyott, mégis, bőségesen ellátták. Jóízűen ette a finom, helyi asszonyok keze által készített étkeket. A kenyeret, a sonkát, a főtt tojást, a puha sajtot. Jobban esett neki, mint bármelyik bostoni üzleti ebéd méregdrága fogása. A friss kecsketej vérré vált benne, eszébe sem jutott a délutáni brandy a szivar mellé. Kezeit a térdén pihentette. Háta mögött már látszott az országút, de annak zaja azonban nem ért el ideáig. Fölötte, a Bánya-hegyen ott tornyosult a Borostyán Vendégház, a környék legnagyobb és legkedveltebb turisztikai szállóhelye. A Kronnberg unoka azonban álmaiba és gondolataiba merült, arccal a falunak, és az azt övező gyönyörű tájnak. Őzek és vadnyulak rohantak át előtte, lassú béke járta át. Nem aggasztotta semmi. Nem nehezedtek rá kötelezettségek, amelyek miatt odahaza aludni sem tudott, nem voltak holnapra megbeszélt találkozók. Nem szakították ki önmagából telefonok, és be nem fejezett munkák, nem kellett újabb öltönyt vásárolnia. Nem invitálták az irodájukba befektetői üres szónoklatok végighallgatására, ami kizárólag a hatalom gyakorlását szolgálja. Szabad volt, olyan, amilyennek minden ember születik. Újra és újra könnybe lábadt szeme, amidőn eggyé vált a természettel, és mindenről megfeledkezve arra gondolt, hogy itt akár új életet is kezdhetne. A szavak erején gondolkodott. Semmit sem tudott eddig a világról, sem önmagáról. S a környezetében mindenki hozzá hasonlatos volt, mert így válogatta meg őket. Senkinek nem voltak nagy meglátásai, kirívó ötletei, melyekkel gondolatot ébreszthetne. Mindenki mindenkinek a kópiája volt, és mindannyian elhitték, hogy ez így jó, hiszen ez az élet. A csodabogarakon – így ítélték azokat, akik nem tudtak közéjük illeszkedni – közösen nevettek. Immár zokogva fordította arcát a tiszta ég felé, és kérdezte az Istent fennhangon, hogy miért nem nyitotta fel az ő szemét hamarabb. Még egy óra eltelt, és nem csak egy új világot, érzést ismert meg, hanem egy új Leslie Kronnberget is. Végre meglátta önmagát, az élet valóját, a benne élő Istent. Értette a szavak igazi jelentését. Ehhez az kellett, hogy az igazán fontos dolgokról ne vonják el a figyelmét az emberi sallangok.
Oldalak: 1 2