A világmindenség egy eldugott elágazásában, az ezernyi zajló univerzum egyikében történt, hogy Atlantica nevű bolygójukon a Felsőbb Faj szembeszállt isteneivel, és új hazát keresett magának. Eónokig utaztak, alvó szellemük fénycsóvaként száguldott az éjfekete űrben, új atyák kegyeit keresve. Oly régen utaztak, hogy már haza sem találtak volna, de nem is lett volna hová. Isteneik iszonyú haragra gerjedtek, s izzó kezeik között szétmorzsolták Atlanticát. A nagy semmiben cikázó entitásokat végül az Egy Isten, a jóságos fogadta be. Azon a bolygón adott nekik otthont, ahol az első utazók is éltek, a Korai Magok. Óriási, örök vizekkel határolt földet kaptak, melyet Naltasytnak neveztek, s ahol örökkévalóságok után végre újra megtestesülhettek. Az Egy Isten mosolygott le rájuk mindennap, látva az ő tökéletességüket.
Az alig ötezernyi Vr’hillyonn nemzettség mesés birodalmat épített, a tudás, a béke és a gazdagság országát. Csodálták és tisztelték a Teremtőt, aki ilyen bolygót alkot. Ilyet, ahol minden, ami megtalálható a természetben, alkalmas arra, hogy a teremtmények kényelmét szolgálja. Vigyáztak is földjükre, hogy ne haljon meg végleg, és miden évben újjászülethessen nekik. Egyetlen, hatalmas, márvánnyal és arannyal borított várost emeltek, amelyet Ghery’ytrhenak neveztek, és egy nyelvet beszéltek, egyként cselekedtek. A születendőket atomjaira bontották, és a kiválók közül a legkiválóbbakat tették meg vezetőknek. A Ghery’ytrhea fölé magasló toronyban minden reggel a Napleány, az egyetlen köszöntötte a megszülető fényt. Kristályos énekével, lelket simító hangjával kelt a Felsőbb Faj, s aki csak tehette, megcsodálta hófehér szárnyait, hamvas testének intim domborulatait eltakaró gyémánt kagylóházakat.
Amire a Megszületés Kora után elkövetkezett a Tökéletesség Évezrede, a Felsőbb Faj, ami végtelen békében és harmóniában élt, elfeledte a repülés művészetét. Egyedül a Napleány, az egyetlen keringett néha városuk felett, aki azonban soha nem jött le tornyából. A nemzettség szerette nagyon a földet, ami teljességben kiszolgálta őt, ám elkezdett újra vágyni a kék ég után. Ulyssoss, szent királyuk összehívta hát a fényes Ghery’ytrhea tudósait, csillagászait és varázslóit, hogy építsenek egy masinát, amivel a Felsőbb Faj újra utazhat a szelekkel.
A csudás gépeket először használó aranyhajú, világos bőrű Vr’hillyonnok a múltat elevenen idéző emlékektől könnyeket hullatván hasítottak a felhők közé. A földi anyagokból épített gépek hatalmas propellerjei a torony felé emelték őket. Csodálták és tisztelték az Egy Istent. Az ő régi isteneik olyan bolygót teremtettek nekik, ahol csak néhány dolgot vethettek szolgálatukba, itt viszont mindent. A Napleány, az egyetlen, viszont egyre szomorúbb lett a fényes város fölött, s mivel nem tudott versenyezni a röpködő gépekkel, eljövendő tudással, szárnyait hátához szorította, úgy köszöntötte minden reggel a felkelő, életet adó fényt.
Ulyssoss, aki minden évszázadban vendégül látta egyszer az imádott Egy Istent, büszkén számolt be neki terveikről, fejlődésükről, ami gyorsabb volt, mint Atlanticán, hála Őneki. Istenük örömmel tekintett rá, de óvva intette, hogy valaha is őhozzá hasonlatosak akarjanak lenni. Az óriási, kikövezett, gazdagsággal borított tereken a Felsőbb Faj hosszú köpönyeges dalnokai köszöntették az életet csodás, oszlopos csarnokok teraszain, akik fölött a Napleány, az egyetlen, dalolta történetüket. A főutcán széles sorokban haladtak a sellőtáncosok, akiket virágesővel borított a nemzettség, s Naltasyt összes faja, minden lakója elégedetten hajtotta álomra a fejét, mivel nem várhatott bosszút megbocsátó új istenüktől.
Már majdnem tízezer éve éltek itt boldogságos nyugalomban, amikor felébredt álmából Tüphón, Atlantica vénséges sárkánya, akit elrejtettek istenük elől. Ő volt az egyetlen a nemzettségben, aki más volt, aki látta és érzékelte, sőt felhasználta a létezés sötét mivoltát is, s aki régi otthonukban ellene volt a Napleánynak, az egyetlennek. Fekete művészeteket használt, s mindig próbált ellenségeskedést szítani Atlantica különböző fajai között. De az első háború sohasem jött el, az összetartó Felsőbb Faj nem engedett holmi hitvány eszméknek. Tüphón első éber pillanata az új bolygón rögtön csillagközi repülésben végződött, s kárörvendve szállt alá, úgy kereste fel Ulyssosst. Magával repítette az uralkodót, hogy lássa a csúfságot, a más földeken élő emberiséget, amely a mocsokban fetrengett, háborúskodott, fecsérelte javait, képtelen volt a harmóniára. A Felsőbb Faj nem értette tovább istenét, helyébe kívánt lépni. Már nem látták többé benne a tökéletes atyai bölcsességet. Sivatagi népekhez vándoroltak, és hatalmas kőháromszögeket emeltek, hogy elmozdítsák a bolygót, és rezonátoraikkal másféle energiákat gyűjtsenek. Tanították a sivatagi kiválasztott fajt, hogy idővel együtt uralkodhassanak majd az isteni síkokon is, de nem kerülhették el végzetüket. Kapzsi királyok, akiknek megadatott, hogy láthatták Ghery’ytrheat, az arany várost, háborút viseltek a nemzettség ellen. Akik voltak gyöngék az erőszakban, mivel mindig a békességre törekedtek. Tüphón álnok tanácsára felébresztették hát mesterségesen örök álomban tartott sötét sarjukat, a Wequor sereget, akik az e világ Poklának démonaihoz voltak hasonlatosak. Emberek ezreit égették el szemvillanás alatt. Megértvén, hogy Istenük kedvencei, akiket saját képére teremtett, nem érhetnek fel velük, önként visszavonultak a győztes csatákból. Soha többé nem kívántak kitekinteni Naltasyt falai mögül.
Ám eljött a Hódítás Kora, amikor is az ember nem elégedvén javaival és tudásával, más földek után szomjazott. Hatalmas gályáival elérte Naltasyt mesés partjait. Kapzsiságuk gyilkosságig vezetett, gyilkosságuk háborúig. A Felsőbb Faj, aki mindig a harmóniára törekedett, védtelen volt az emberi gonoszság ellen. A legkiválóbbak hullottak el, amikor Ulyssoss döntött, s az emberekre szabadította immár másodszor a Wequorokat. A nemzettség nem értette, miért az Egy Istenben a végtelen szeretet az emberek iránt, ami mindenen túlmutat. Aki, végső döntésében arra jutott, elpusztítja Naltasytot. Szörnyű parancsának engedelmeskedvén a hold ellenállt a kőháromszögek erejének, bolygó bolygóval ütközött, majd duzzadni kezdtek a vizek, melyekből szökött az élet. A kontinens lassú agóniája nem párosult pánikkal. Egy milliós évszázadnyi öreg faj álmos fáradtsága borult a fenséges épületekre, amelyeket sem ember, sem Istenük nem volt képes alázattal csodálni soha többé. Teljes hét napig süllyedt Naltasyt. A Felsőbb Faj, elkeseredettségében, mivel nem akart végleg eltűnni, lecibálta a toronyból a Napleányt, az egyetlent. Aki ősi valójában, halott anyagból is, egy ütemben is lévén, örök élet birtokában volt. Így, az élettelenből ősnemzéssel reprodukálták tökéletes maguk halovány másolatát, immáron harmadszor. Végleg megtört az én-elem. A megszületett Aryanok egy része sújtva az Egy Isten haragjától elrejtőztek a bolygó déli csücskén, jéggel véve körül önmagukat, s mélyen, a föld alatt alapítottak maguknak várost, amit Vrhill-Yah néven említettek. Naltasyt nemzettsége mozdulatlanul, imádkozva várta végét a hetedik napon, miközben újra figyelt, és hódolt az immár testközeli éneknek.
Kitárom újra szárnyaim,
Balga vagy király, feletted állok.
Elrepülhetnék, de nem teszem,
Fiatalon is öreg vagyok,
Pihenni kívánok.
Tengeri füvek!
Ahogy süllyedek, legyetek ágyamul,
Örök álmomra simuljatok, kérlek,
S én játszok nektek szépséget.
Álomszínház ez itt,
Ne féljetek.
A halál a megoldás,
Kérlek, szeressetek…
Debrecen, 2008.
Kapcsolódó: Hullámsír