…mégis eshet örökké…

Elhagyatva

Azt hiszem, én mindig a mélységekbe utaztam. Az emberi lélek legrejtettebb tavaiban fürödtem, ahová talán csak néhányunknak van betekintésünk. Nem is volt lelki társam soha. Tinédzserkoromban, a velem egykorú gyerekek furcsának tartottak, meglepetten, grimaszolva néztek rám örökké, és magamra hagytak. Szüleim, ha csak tehették, arra kényszerítettek, hogy koromhoz méltó buta játékokkal foglalkozzak. Ó, mintha akadt volna bárki is, aki bevett volna a csapatba! Ilyenkor mindig fogtam a labdámat, s elindultam hazulról. Elkerültem mindenkit, s a közeli, erdőszéli tisztásra mentem, hol nyugodtan, a természet harmóniáját megérintve, elmerülhettem az élet nagy kérdéseiben. Elvágyódásomat ebből a világból csak fokozta ennek a fajta misztériumnak a megismerése, de egyben csillapította is. Amikor először jártam ott, rácsodálkoztam arra, ami mára már rutin lett. Pontban sötétedéskor indultam haza, s mire visszaértem a városba, már mindent beborított az éj. Vígan pattogtattam labdámat, s meg sem álltam a hideg és üres játszótérig. Amikor folytattam utamat hazafelé, csodáltam az éjszakát. Egy viszonylag kis városban éltem, kisvárosi emberek között. Este mindenki otthon volt már, egyedül én jártam az utakat, boldogan, szabadon. Hajnal felé, a fénytől és ébredő zajoktól riadva hazasiettem. Otthon, másnap, apáéknak csak egy másodperces, erőltetett mosoly kellett ahhoz, hogy megállapítsák, minden rendben van velem, és a neveltetésemmel, s rám se hederítsenek. Jártam tehát az éjszakát, magamba szívtam édes illatát, a hazámnak tekintettem.

Így nőttem fel, s egy ősöreg tölgy lehajló ágán ülve, a naplementét csodálva, azon merengtem sokszor, hogy hogyan lehetséges az, hogy senki, de senki nem járt erre már több mint tíz éve… Lassan nagykorú lettem, de még mindig megmaradtam egy reménytelen álmodozónak, nem bírtam kinőni azt, amit mindenki hibának látott énbennem. Egy társra vártam, aki majd kijön a semmi közepére, hogy ott szellemével megérinthessen mindent, és onnan tudom, hogy ő az enyém, az én fajtám. De sajnos, a valóság ridegebb, mint az őszi esték, továbbra is egymagam csodáltam a narancssárga ég alját, és kutattam a legrejtettebb titkokat, egyre magasabb szirtekre jutva a Mélyebb Tudás hegyein, honnan lenézően és nagyképűen tekintgettem vissza az átlagos emberekre. Nem történhetett olyan rossz, ami elérhetett volna, hiszen minden, ami valóság, nappal, az számomra csak egy fátyolos szellemkép volt, hiszen ott volt mindenre a gyógyír, a tisztás, éjszaka, egyedül. Mindazonáltal, minden napot álmosan, kómában töltöttem, ami szintén segített kizárni a külvilágot, s még jobban elidegeníteni magamtól. Letűnt korok poros életfelfogásának utolsó bástyája lettem, amit a ma embere arra sem tart méltónak, hogy leromboljon, inkább hagyja, hogy az elmúlás éles karmai végezzék ki teljesen.

Semmi sem okozott nekem nagyobb traumát az életben – még apám kínokkal teli halála sem -, mint amikor a tisztásomra érvén benzinszagú, zajos gépekkel találtam szemben magamat. Az egyik munkás felvilágosított, hogy bevásárlóközpont épül itt, és hagyjam el a területet. Úgy éreztem magam, mint a kisemmizett, akinek vagyona után a méltóságát is elvették. Szomorúan ballagtam hát haza, hol vén anyám keresetlen szavakkal fogadott, hogy mit keresek otthon ilyenkor. Ilyen korán még sohasem léptem át a monstrum küszöbét. Töréspont volt ez a mondat, az utolsó csepp a pohárban, úgy döntöttem, hogy végre azzal az egyenlettel fogok törődni, ami én vagyok, és megoldást találok rá, bármi áron. A boszorkányt otthonba adtam, a semmitmondó szülői házam fillérekért úszott el, és hamarosan újat vásároltam a néhai tisztás közelében. Szép, minden jóval felszerelt, új építésű ingatlan volt. Gyufaszál voltam egy skatulyában. Nem tudtam úgy útnak indulni, vagy hazaérkezni, hogy ne fussak össze bugyuta szomszédokkal, akik a találkozásokkor kötelező mosolyt magukra öltve olcsó, triviális kérdésekkel traktáltak. Dolgozószobám ablakán keresztül a mindenki boldog megelégedésére létesített bevásárlóközpont bámult rám minden egyes pillanatban. Bejáratánál állt egykor az én szeretett tölgyem, aminek furcsán lehajló karján annyiszor olvadtam egybe a táncoló falevelekkel és a naplementével, amit most a rusnya épület eltakart előlem. Mellette irodaházak álltak, valamelyikben az új munkahelyem. Állandó zajban és bűzben éltem, amit gyűlöltem, de nem tudtam elszakadni ettől a helytől. Minden ide vonzott. A munka után, otthon, egyből az ablakhoz mentem és addig álltam ott, amíg végleg le nem győzött az álom, vagy az alkohol. Idővel már nem tudtam koncentrálni semmire, a munkámra sem. Folyton az ablaknál álltam, és kerestem a nem létező életemet.

Az év egyik utolsó estéjén a magas irodaház valamely ablaktalan, eldugott irodájából tántorogtam elő, és a folyosón letekintettem az aulába. A hideg üvegfal, amely egész álló nap gépies mondatokat szajkózó, egyformán kinéző és létező karrierhajhászok képmását tükrözte vissza, most az esti nyugalomban színes fényekkel kényeztette fáradt szemeimet. Óriási méretű karácsonyfa állt ott lent, gazdagon feldíszítve. Kissé visszarepültem az időben, álmodozó lényem megmozdult bennem újra, ahogy régi, szeretett, és azóta is áhított vágyképek és érzések tolultak fel bennem. Merengésem azonban megszakadt, mikor észrevettem, hogy valaki más is itt éjszakázik. A vezér a túloldalon, aki önelégülten bazsalygott. A mi ügyfeleink sokkal nagyobb és szebb fát láthatnak, ha hozzánk jönnek, mint a szemközti cégnél! Bárgyú mosolyát féktelen gyűlölettel néztem. Ezen a ponton jöttem rá, mivé is lettem, mennyit tompultam, hová is húznak le a hétköznapok. Amikor már a gondolkodás is kiveszett belőlem, és képtelen voltam fejlődni, végső elhatározásra jutottam. Illetve, nem is elhatározás volt, hanem az ösztön bénító, suttogó szava, aminek a józan észt félretéve engedelmeskedtem.

Az asztaloknál egyetlen szék, a franciaágynak csak az egyik oldala megágyazva, az ebédlőasztalnál egy teríték… A legotthonosabb otthonokban is bombák születnek, pusztítók, ördögi szemek vigyázzák létezésüket, verejték tisztítja halált hozó testüket… Azt hiszem, nem valami kellemes, ha az embert statisztikai adattá módosítják. Pedig ez történik nap mit nap. Az érzés kihalt. Mi értelme hát? Pusztuljon minden, ami él és mozog!

Merev bőrszíjak és fémcsatok feszültek. Aki velem szembejött, már a szememtől meghalt, de ha mégsem, lángszóróval segítettem rajta. Én és a rendőrök a több kilónyi, mesterien megépített, megtört testemre erősített robbanószerkezettől szenderültünk jobb létre. Jó éjszakát. Legközelebb, kérlek Titeket, jobban figyeljetek egymásra…

Debrecen, 2009.

Kapcsolódó:

Ravatal nélkül
Kisvárdai éjszakák III. – Gaia Vard

Vers találomra
  • Elsodorva

    Magadon kívül Semmit se végy komolyan. Nem lesz legbelül Semmi kimondhatatlan.

  • Vízesés

    Rettentő a fény, sötét az ember, Törött testével a porban hever, Ezernyi ocsmány sebből vérzik ő, Kiátkozva is a mennybe kerül,

  • Ismeretlen szépség

    Megláttam az arcodban egy új világot, Elkaptam a sejtek közti valóságot. A gyönyörű fénye sugárzó bensődnek, Gyógyírként szolgált az elsorvadt lelkemnek.

  • Végtelen hiány

    A tegnapi eső régen felszáradt, A remény bennem már újra feltámadt. Tudom, hogy az álmomnak nincs jövője, Gyorsan el is bújok hát az erdőben.

  • Gyilkos angyal

    Szeretném, ha örökké szeretnél, Minden reggel mellettem ébrednél. Együtt látnánk a felkelő napot, Elfelednénk a komor csillagot.