A tanév a végéhez közeledett. Tanácstalanul vetette neki a hátát a campus egyik ősöreg fájának. A földre huppant elszórva jegyzeteit, majd homlokát a térdére hajtotta. Dús, göndör fürtjei vidáman táncoltak a langyos szellővel, mit sem törődve gazdájuk gondjával. Hátrahajtotta fejét, majd csukott szemmel a napba fordította huncut, szeplős arcát. A tavaszi szünetre gondolt, a gondtalan napokra, amikor a két barátjával nyakukba vették az észak-nyugati megyéket, szabadon, nem törődve semmivel, édeshármasban. Spórolt pénze viszont mind elúszott, s ha nem talál napokon belül jövedelemforrást, nem tudja befejezni az egyetemet, ami az egyetlen lehetőség számára a kitöréshez. Az egyik délutáni előadás után azonban rámosolygott a szerencse.
– Várjon, kérem! – visszhangzott a fiatal professzor mennydörgő hangja.
– Igen? – kérdezte kábulatából felocsúdva.
– Úgy hallottam, munkát keres. Nos, lenne itt valami a maga számára. Talán nem ilyesmire számított, de…
– Vállalom! – vágta rá reflexből a hirtelen természetéről ismert lány.
– Nos, ez fontos nekünk. Úgy értem, az egyetemnek. – folytatta kimért álkomolysággal a professzor. A dékán úr kérésére ezt a lehetőséget nem ajánlhatjuk fel akárkinek. Maga megbízható háttérrel rendelkezik, eminens hallgató, az egyik legtehetségesebb tanítványunk. Magaviselete, eredményei példaértékűek…
A szőke lány, miközben a szónoklatot hallgatta, egy idő után már csak a homályos alak hangtalanul mozgó száját látta. A tavaszi szüneti őrület vad képei villantak fel előtte, a sok mocskos éjszaka, amit barátaival elkövetett messze mindentől, ahol ismerős lehetett volna.
– …Baumberg. – rázta fel a sejtelmes mennydörgés. Heti két-három alkalomról lenne szó, s ahhoz képest, hogy csak portörlésről van szó, elég jól megfizetné. De a részletekről majd a kolléga. Itt a cím.
Buszra szállva, albérlete felé tartva elmélyülten meredt a rohanó nagyvárosi épületekre. Hát persze, Baumberg! A híres tudós professzor, aki annyi elismerést szerzett az egyetemnek. Minden diák tudott róla valamit, de biztosat senki sem. Régi tablóképeken mutogatták a gólyáknak, milyen is volt a vén misztikus fiatalon. Baumberg briliáns elme volt, ígéretes jövő előtt állt. Ám a történelem egyik legnagyobb tudora még alig tíz éve állt a katedrán, amikor a legendák és az ismeretlen utáni vágya annyira elragadta, hogy karrierje megtört. Csak mítoszok, elfeledett mesék felkutatásával foglalkozott. Azt, hogy ezen a patinás egyetemen taníthatott, annak köszönhette, hogy elvitathatatlan érdemei voltak Ninive városának egyes részeinek feltárásában. Nélküle alig tudnánk valamit a civilizáció bölcsőjének tartott Mezopotámia rejtett vallásairól. Rebesgették a régészről, hogy nemcsak tagja volt sötét páholyoknak, hanem alapítója is. Akárhogy, örült a munkának és annak, hogy megismerheti a híres Baumberget, kinek annyi könyvét olvasta már.
Térképét bújva még néhány percig, rájött, hogy eltévedt. Az iskolaváros külső kerülete békét ültetett lelkébe. A csend, a kényelmes falusi hangulat hatására elszállt a késés miatti frusztráltsága, és mosolyogva kérdezte az eleinte segítőkész embereket a Baumberg ház hollétéről. Azonban, mindenki zavart lett, és idegesen hagyta ott, amikor úti célját, a Csendeshalom-dűlőt említette. Sokáig bolyongott a vasárnapi macskaköves utcákon, amelyek a dél közeledtével finom húsleves és rántott hús illatába burkolóztak. Ebédidő lévén már jó ideje nem látott senkit, amikor figyelmes lett egy különös alakra. Derékig érő haja, komor tekintete igazi különcöt sejtetett. Maga elé tartott karjára egy nagy fekete madarat ültetett. A környéken jól ismerték, habár kevesen látták. Soha nem beszélt senkivel, s mindig olyankor sétált az ódon házak között, amikor a legkevesebben tartózkodtak odakint. A lány tekintetét magára vonva kinyújtott karral mutatott a Csendeshalom-dűlő felé, majd tovasietett. Szerette a mások által furcsának tartott fiúkat, de most arra sem volt ideje, hogy ezt a különös jelenséget értelmezze. Futva indult a megadott irányba, ám amikor feltűntek a tizenkilencedik század derekán épült, több generációt kiszolgálni hivatott családi ház tornyai, megtorpant. Közelebb érvén jól látta a kertben álló hatalmas fák lombkoronái között megbúvó fehér csontokat. Ez a ház, ez a kert… és Baumberg különös hobbija… Kezdte megérteni, miért alakulhatott ki annyi buta, és olykor félelmetes történet az aggastyánról. Még a szünet alatt, amikor egyik barátját már elnyomták a drogok és a fáradtság, a másik, aki madártant hallgatott, mesélt neki különös esetekről, amikor is döglött madarakat találtak a fákon. De ez elenyészően ritka jelenség. Itt viszont minden fán tucatnyi madár csontváza fehérlett szemben egy bizonyos földszinti ablakkal. Mintha a rémület ragadta volna el őket attól, amit láttak. Felidézte barátja szavait, miszerint a madarak azért nem esnek le alvás közben a fáról, mert ahogy lekuporodnak, egy hosszú ín megfeszül lábukban, szorosra zárva így az ujjakat az ágon. Már az ódon, kovácsoltvas kerítés rácsait fogta, amikor még mindig a csontvázakat tanulmányozta. Majd végül becsengetett.
Már hatodszorra nyomta meg a csengőt, mikor ösztönösen meglökte a rozsdás fémkaput, ami kinyílt. A faragott ajtón lévő kopogtató aztán csak kicsalogatta az öreg Baumberget. Tipikus emberi reakció, hogy ha valakiről sok jót, vagy sok rosszat képzelsz, akkor csalódsz benne. Hát ő is csalódott. Baumberg ránézésre nem volt sem ijesztő, sem olyan misztikus, aki olvasta volna a történelem előtti sivatagi mágusok tekercseit, és egyáltalán, nem volt semmilyen. Egy magányos öregembert látott, aki botjára támaszkodva járt, aki képtelen volt, hogy rendet és tisztaságot tartson, és ebédet hordjon magának.
A ház belseje viszont lenyűgözte. Sokkal szebbnek találta, mint kívülről. Az ugyanis tele volt mindenféle utazások, ásatások ereklyéivel, ősrégi, családi dolgokkal. Mivel Baumberg pusztán a hitének élt, utódai nem voltak, így elgondolkodott azon, vajon ki örökli majd ezt a sok kincset, ha meghal. Egy falióra árából egy egész hónapig dőzsölhetnének nyáron a barátaival. Romlott gondolatait szokás szerint a jó tanuló ábrázatával palástolta. A házba belépőt egy olvasószoba fogadta, telis-tele régi, csatos könyvekkel, pergamentartókkal, melyek különböző ősi, ma már halott nyelven született írásokat rejtettek. Onnét egy folyosó nyílt, falait a Baumberg família őseiről készített festmények ékítették. A végét egy megsárgult függöny zárta el, ami előtt a nappali ajtaja volt. Ide invitálta vendégét. A régi vágású úr dús pofaszakállát vakargatva méregette az előtte álló lányt. Nyikorgó karosszékében pipára gyújtott, majd rendre elsorolta a leendő feladatokat. Kikötötte, hogy a sárga függöny mögötti szobába nem léphet be, az az ő dolgozószobája, a saját szentélye. Örült is neki, mivel nem lesz kis munka ezt a nagy házat tisztán tartani. Rémlett neki, hogy hallott egyszer valami olyasmit, hogy amikor az öreg az egyetemen tanított, akkor is kényes volt a személyes dolgaira.
Teltek-múltak a hetek, s a lány igen megkedvelte Baumberget, és viszont. A professzor továbbra is egy régi világbeli úr tekintélyével, udvarias távolságtartásával viselkedett, ám egyre többet mesélt neki, miközben dolgozott. Sokat tanult az aggastyántól, aki néha, ha jó kedve volt, még régi iratokat is mutatott neki, amelyeket azelőtt csak hallomásból ismert az egyetemről. A ház tömve volt értékekkel. Sokkal jobban hasonlított egy múzeumra, vagy egy régészeti kincstárra. Megismerte Baumberg hatalmas munkáját, régi céljait, expedícióit. De saját kutatásairól, privát felfedezéseiről nemigen beszélt. Nem is feszegette nagyon, hiszen nem akarta magára haragítani illetlen kérdezősködésével, és nem is nagyon hitt a misztikumban, a varázslatok világában. Realista jellem volt, aki mindig csak a hideg tényekkel foglalkozott. Az álmodozókat mindig elítélte, de Baumbergben őszintén csalódott. Ahogy egyre jobban megismerte, meglátta a bogarasság és a félelmes külsőségek mögött rejlő briliáns elmét. Az egész egyetem együtt nem érhetett fel ezzel az agg tudóssal. Baumbergnek is tetszett a lány, aki olykor egyenértékű vitapartnernek bizonyult, de hiányossága miatt – nem hitt a misztikumban -, nem avatta be mindenbe, nem engedte igazán közel magához, és a felfedezéseihez. Egy élet keserű csalódottságai miatt ösztönösen tartózkodott a hitetlenektől.
Az év legvégére már nem csak a korrepetálás miatt keresték fel sokan, hanem azért is, mert híre ment, hogy a vén madárijesztőnél dolgozik. Konokan hagyta kíváncsiságukat megválaszolatlanul, ugyanis kicsit megkedvelte az öreget. Nem akarta, hogy az amúgy is sok buta pletyka mellé újabbak szülessenek, elferdítve az igazat, amit elmond róla. De a birkanép, mint olyan, pont ebből a hallgatásból vonta le azt a következtetést, hogy a legendák igazak, a törékeny testű lány meg csak életben akar maradni, azért nem beszél róluk. Ezért törte meg a csendet, és szórt el általa jelentéktelennek ítélt morzsákat.
Egyik délután megpillantotta a főkapunál a kopott, halványkék, nyitott tetős kocsit, amellyel végigszáguldott az észak-nyugati megyéken. Benne vigyorgott két mihaszna, munkakerülő barátja, akik mellett nem tudta elkötelezni magát, de nem is akart szakítani az őrült hétvégékkel. Csoporttársnői megrökönyödése és sugdolózása közben vidáman pattant be a kocsiba, és száguldott el a két szakadt fazonnal.
Az állig húzott takaróját két kézzel markolva járt az agya, miközben a félhomályba burkolózott olcsó hotelszoba ventilátorának lomha mozgására meredt. Hogyan is egyezhetett bele? Ez a két bohém mindenről tud, amiről nem kéne. Talán kémkednek utána? Két kedves, kisstílű csibésznek tartotta őket, akik már eddig is elkövettek ezt-azt, sőt, a szünetben még ő is segédkezett nekik ebben-abban, de az öreg kirablását azért már soknak találta. Sajnálta a szerencsétlen, kis öreget, akit azért nagyra tartott. Sajnálta, főleg, hogy tudta, Baumbergnek az életet az őt körülvevő tárgyak jelentik. Senkit sem ismert azelőtt, aki úgy tudott volna ragaszkodni a dolgaihoz, mint Baumberg. Már csak ez maradt neki, meg az ő társasága. Ugyanis rájött, hogy a professzor kénytelen magányából igazából a tudományos eszmecsere, a vitatkozás hiányzott. De a közelgő, egész nyarat betöltő féktelen utazás, csavargás a barátaival sok pénzt követel, így belement. Csak minden simán menjen, és Baumbergnek ne essen baja! Az öregért imádkozva aludt el.
Szép, kövér volt a hold volt azon az éjjelen, mikor a kopott autó három utasával leparkolt a Csendeshalom-dűlőtől nem messze. Látni lehetett a fekete házat, amint baljóslóan meredt a csillagos égboltra. Látni lehetett egy pici sárga foltot is, Baumberg még mindig a titkos dolgozószobájában foglalatoskodott valamivel. Dús, göndör, szőke fürtjeit az évekkel ezelőtt elhunyt nagymamájától örökölt kendővel rejtette. A hűvös szellőtől kipirosodott arccal még egyszer megígértette a fiúkkal, hogy Baumbergnek nem esik bántódása. Megnyugtatták, hogy minden a terv szerint fog történni, nem ragadtatják el magukat. Megölelték a lányt és elindultak a legendás ház felé.
Oldalak: 1 2