Már egymáshoz bújnak az üres üvegek,
Egyedül vagyok, részeg imát rebegek.
Alszik a város, halovány fény idebent,
A kocsmáros lány leborulva szendereg.
A homály az agyamban lustán elterül,
Gondolatok születnek, halnak is egyből,
Egy tompa érzés súrolja a lelkemet,
Ma sem jön senki, a kék füstbe révedek.
Leültél mellém, nagyon mélyen rám néztél.
Hűvös és hívogató az a sötétség.
Szép hajad az arcodban, szemed megvillant,
Nem szóltál semmit, de tudtam, csak velem vagy.
Csend honolt, akárcsak belül, szívem körül,
Kezed hófehér volt, nem viseltél gyűrűt,
Nyelveden ült a fájdalom, mit megéltél,
De mégis, az én titkaimról meséltél.
Nem értem hozzád, csak a párás szememmel,
Poharat csókoltam, te ezért szerettél.
Ültél és hallgattál, majd szépen megkértél,
De már nem tudom, tőlem mit is kérdeztél…
Reggel lett hát, a napfény perzsel mindenhol,
Szikrázó üveg, oly messze az otthonom.
Mi maradt még, elfogyott az összes pénzem,
Nincs mit várnom, itt az idő elenyésznem.
Haza indulok, a város világos már,
A fejemben kizárólag emléked jár,
A boltok nyitnak, a madarak dalolnak,
Egész életemben csak téged vártalak.
Vajon hol lehetsz, még itt, vagy már odaát?
Megtaláltalak, és várom az éjszakát.
Sötét sarkokba a szemem belefullad,
Jöjj át újra, nem lesz magányos az utad.
Debrecen, 2011. január 8.