Dorkáért
Most a szívbe kúszik egy közeli emlék, szőkén, fátyolos hangon, fülledten, és édesen őrült szenvedéllyel.
Létezik a Nyugati pályaudvar mellett egy hely, ahol csend van, árnyék, és a tömeg sem ér el oda. Soha. Békés-szerelmes. Nekem. A mai este még a tiéd.
Ott vártalak mindig titkon, munka után. Sietős lépteid, estében lobogó hajad, lesütött szemed, mindkét kezedben kávé. Nem is oly rég volt, hogy ünnepeltünk. Születésnapot. Te a tizennyolcadikat, én a harmincharmadikat. Én voltam az első, akit csókoltál. A fűben ültünk, csodálattal nézted a szemközti színes fényeket. Ilyenkor mindig mosolyogtál, de nem tudtad.
S én hozzád értem, az álladhoz, a combodhoz. Mindent elsöpört a vágy. Tested simogatásomtól olvadt, miközben jó diákként nyelvem mozgását követted. Senki nem látta, pedig láthatta volna. Szívedbe leheltem nevemet. Őrült ötleted támadt, s már ott voltunk fent, a tetőn, a parkolóban. Hasonlítottunk.
Aztán megmutattad. Nem messze volt a kedvenc padod. Szintén a tetőn. Suttogtunk egymásnak. Titkokat. Sűrű füstöt fújtunk a holdra, ami arcunkon ragyogott. Kezem a térdeden, szemed a szememben. És foglaltunk még padokat.
Soha nem kérdeztél butaságot. Okos voltál, nagyon okos. Kihívás. Soha nem vetted észre a rosszalló tekinteteket. Nem akartad látni. Sem akkor, amikor kézen fogva sétáltunk a Blaha Lujza téren, sem amikor vacsoráztunk, sem amikor alig sikerült leszállnom a vonatról, ami elvitt tőlem, sem a villamoson, sem a búvóhelyeinken. Sem sehol. Nem akartál nekem semmi rosszat. Az élet ízére koncentráltál, és rám. Hasonlítottunk.
Soha, senki társaságában nem fogyott még annyi vörösbor, és nem hamvadt el annyi cigaretta. Mégsem tudott annyira bódítani semmi, mint arcod, gyöngyszemeid. Dolgozatot írtál délelőtt, majd a faházban a gyönyör robbant fel benned délután, remegtél, percekig reszketett gyönge tested, lihegtél, és a vállamon aludtál el. Szorítottál. Magadba. Ziháló szíved nekem dobogott, és jobban bíztál bennem, mint bárki másban ez idáig.
Hajnal lett. Van most egy üres pohár velem szemben. Túl sokat ittam, mint rég, veled. Karomat tarkómon kulcsolom, és a homályban keresem arcodat. Talán kirajzolódik. Van most egy üres hely a szívemben. Jókor menekültél. Miklósnak bebizonyosodott az igaza. A patak csupa bánat volt.
Szép perceink sóhajként szálltak el, vétkeim súlya lehúzta lelkemet. A sárba.
Nem mondtam soha, de minden pillanatban tudtam, hogy csupán rövid idő adatott meg melletted. Jobban tudtam, erősebben hittem, mint azt, hogy élek. Ezért fékeztem magam, ezért nem mondtam soha, hogy szeretlek. De nem mérgezte ez az élményt. Inkább segített. Jobban élveztem a perceket, mint bármikor. Hasonlítottunk.
Jártam a helyeinken ma este. Munka után. Újra. Én álltam ott, tudod, feketében. Én voltam ma, aki egy érkező vonatról képzelte, hogy Szolnok felől jön. S én voltam, aki a felém ömlő tömegről remélte, hogy megnyílik, s megláthatok egy sietős léptű, gyönge testű, gyöngyszemű, szőke lányt. Aki hozzám jön.
Szomorú volt, el kellett engednem az emlékeket. És a gödröcskéket az arcodon, ami oly bájossá tett téged. S hogy jön ez most ide? Sehogy. Utánad küldöm hajnalszárnyakon. Úgysem alszol ilyenkor. Egyszerűen nincs, akinek meséljek…
Az éjfél dúdolt nekünk dalokat, melyeket most is hallok, s korbácsként marnak.
Budapest, 2014. október 13.