Barna bácsi cigány ember volt. Régi vágású cigány. Egyáltalán nem magas, sötét bőrű, borostás, mozgékony, nyílt tekintetű, fésült hajú, szappan illatú és őszinte gesztusokkal élő ember. Huncut, beljebb, persze. Barna bácsinak a jó Isten nehéz sorsot rótt ki; mint minden szép szívű embernek. Egy napon nagyon beteg lett, a Felső-Szabolcsy Kórházba került Nagyhalásziból, a gyomrával történt komoly baj. Hosszú ideig feküdt egyedül a betegágyon, nem voltak mellette sem rokonok, sem ápolók, nem volt senki, aki betakarja. Neki akkor ereje nem volt ehhez. Ő szenvedett. Senki sem látta. Betegtársai sem.
Számomra az éjszaka mindig egyet jelentett a szabadsággal. Már gyermekkoromban az éj színét hordtam, és együtt utaztam a csillagokkal. Ez az a napszak, amikor igazán felébrednek az érzékszerveim, az ösztöneim. Letisztulnak bennem azok a dolgok, amelyek napközben gátolnak. Ilyenkor vagyok a legkreatívabb, ilyenkor élek igazán.
Legyőztek a saját fegyveremmel,
Végeztek tehetetlen testemmel.
De csak gonosz álmokat találtak,
Mikor a lelkembe belemásztak.
Későre jár, lassan sötétedik,
A csillagom az égen feltűnik.
Alig látható, igen homályos,
Léte rejtett, titkos és magányos.
Az ásító szakadék olyan mély,
Nem találom meg soha a végét.