Átutazó vagyok…
Álomidőben, régvolt érzések ismerősen zörgettek be esti szobám ablakán, s én nyomban siettem is ki az ajtó elé, a kihalt, rejtett kis utcára, ahol senki sem várt. A lámpák sárga fényében kérdőn tekintettem fel a bakacsinba bugyolált égre, ahol a csillagok huncutul néztek össze, aztán rám kacsintottak. Vissza se mentem már, hiszen a kopott asztalon finom sajtot hagytam, mellette öreg bort, és néhány sort egy fakó papíron. Ha sötétedés után egyszer ide érkeznél fáradtan és éhesen, legyen szép éjszakád.
Tovább kellett hát mennem, kabátom szállt az esti szélben, utam végtelenné vált. Ideig-óráig otthonom lett nyírfaliget, nyári berek, gyümölcsöskert, zöldellő mező, s a kék ég bíbor alja. Egy széles erdő mélyén aludtam, süppedő, hideg éjjelen, nyirkos avarban, hol szétfeszült bennem a magány. A kora tél játszott nekem hegedűn altatót, s a rengeteg szavalt hozzá lassú, bús szonettet. Éjszaka betakartam hát lelkemet, a harmattal indultam tova. Meleg pokrócot, lámpaolajat és csipketeát hagytam itt neked, ha egyszer erre járnál, érezd magad biztonságban.
Madarak röppenése delejezett, könnyű szárnyaikon küldtem hozzád elhaló érzéseimet, hogy tovább élhessenek. Ismeretlenül, benned. S ahogy egyik reggel szétömlött rajtam a tavaszi napsugár, táncra kelt bennem újra a vágy, parázsló szívem indított el új utakon. Szemhéjamról pillangó röppent, ahogy ébredtem, a pusztuló nap pirosban fürdött. Hiába kérkedett bájaival az éjszaka, én téged kerestelek árnyas parkokban, hűs patakok puha partján, titkos kis falucskában, nagyvárosok lüktető morajában. Ismerős, üres padokon vártalak alkonyatig. A legszebb, legszínesebb őszi falevelet vettem fel a földről, s a sártól gondosan megtisztítván hagytam ott neked, hogy te is lásd, ha itt pihennél meg egyszer.
Hosszú, végtelenül kanyargó síneken csillant meg aranylón az örvénylő hajnal. Gördültek a vonatok a szélrózsa minden irányába, a holnapon túlra. Utaztak tompa hangok, homályos színek, álmos órák. Mellettem üres volt a hely, s én láttam az üvegen remegő, szaladó, meg-megálló cseppekben a fénylő magányt. Aztán lehunytam szemem, kifolyt belőle a könny, mert magam mellé képzeltelek, éreztelek. Az ablakon, arcmásomban megjelent a tiéd. Hiába merült a felhőkbe, ha egyszer erre utazol, és ott ülsz, látni fogod.
A folytonos sodrásban sem feledtem, hogy méltónak kell maradnom hozzád. Őrzöm hát szép érzéseim, duzzadó ékszerdobozban zárom el őket rendre, a szívem alatt. Kezemben ezüstkulcs, amit csak te látsz majd, s elveheted. Neked adom. Mert csak te ismersz majd fel engem. Lényednek ölelése szítja fel szomjas bensőm oltalmazó tüzét, melynek növekvő fénye csak rád borul majd, s láthatatlanul vigyázza mindennapjaidat. Lépteden finom zaj lesz, ahogy jössz felém, és ártó varázs nem ronthat többé álmaimra. Mert otthonra lelek benned, lelked lesz az én menedékem. Mert maradnék a világban.
Addig is, átutazó vagyok…
Kisvárda, 2014. december 21.
Kapcsolódó: Néhány sor