Kettétörtem a világ gerincét,
Az istenem nem lát mást, csak szenvedést.
Derékig állok százak könnyében,
Itt vagyok most, az őrület kertjében.
Sötétség van a rút lelkem mélyén,
El is égtem már a kárhozat tüzén.
Az éjszaka a szerető hazám,
Fény gyermekei, nem érhettek hozzám!
Ha a hollók szemével láthatnám,
Hogyan enyhít néha a mély bánatán,
Érezném én is a tél melegét,
Hallgatnám aztán őrjítő zenéjét.
Ezernyi mosolygó ostoba lény,
Nem látja egyik sem, hogy közel a vég.
Menti mindenki becses igazát:
Szabadon terjedő lelki rothadást.
Kisvárda, 2003. május 8. /csütörtök/