A szemébe néztem utoljára,
Elhervadt végleg a szíve rózsája.
Nincs arra remény, hogy enyém legyen,
Beigazolódott minden félelmem.
Itt nem létezik a szent bocsánat,
Ami az enyém, csak fekete bánat.
Égess már el, vagy eméssz fel végre,
Sírjon hát újra életem szerelme.
Úgy könyörgött, mikor vele voltam,
Hogy titkaimat magam mögött hagyjam.
Nem voltam eléggé erős ehhez,
Most az elmém keserű halált tervez.
A sötétben, Liliom, én hívlak,
A könnyeimmel fakasztok tavakat.
Minden démonom eljön éjszaka,
És a lelkemet kegyetlenül marja.
Otthonodhoz vágyik égett testem,
A homályban az utat megkeresem.
Fájdalmak vezetnek; a szenvedés
Bátran lövi mérges nyilait belém.
Ablakod alatt fagyott pillanat,
Csókra nyitnád az éhező ajkadat.
Átélem az összes régi órát,
Melyekben tekinteted vetetted rám.
Álnok alkohol, ősi bódulat,
Mindig segít megutálni magamat.
De ha egyszer csak végleg elmennék,
Liliom, ígérd meg, leülsz majd mellém.
Kisvárda, 2003. március 6. /csütörtök/