Itt van az idő, széttört az üvegfal,
Szilánkjai zenélnek, ez a vérdal.
Keretbe foglalom bűnös életem,
Féreg voltam egy ízletes gyümölcsben.
Láthatsz engem majd akkor, ha sötét lesz,
Mint egy régen meg nem ismert vendéget.
Szíved egyre inkább hozzám közelít,
Nem láthatod soha mások könnyeit.
Te voltál, aki nyitotta az ajtót,
Majd aki pénzelte a vén sírásót.
Láttam, ahogy menekülnek előlem,
Démonok lakmároztak a testemen.
Csak a hold volt ott, és magányos lelked,
Hajadba tűztem őszi falevelet.
Nem bánt jeges eső, és a hideg szél,
Rád emlékezek minden komor estén.
Apró lények megbújva a sötétben,
Itt ólálkodnak most is körülöttem.
Alig várják, hogy elaludjak végre,
Rám vetik magukat, újra széttépnek.
Bánatot hordoz, bennem rejlik a csend,
Hírhozója a tervezett jövőnek,
Egy falat kenyérhez egy korty hideg bor,
Bizony mondom én, a legnagyobb nyomor!
Egyetlen hang egy gyönyörű szép dalban,
Tudatára ébred, magába zuhan.
Csak egy gondolat valaki agyában,
El is fog esni az összes csatában.
De ha élsz, és én néha még láthatlak,
Az apró lények miért bántanának?
Északi fagy, mi a belsőmben rád vár,
A számomra nem létezik már a nyár.
Főbűn, vagy főerény, teljesen mindegy.
Az én világomban én vagyok Isten.
Lángok, eső, aztán újra a lángok,
Ki a vörös szobából, nem találok.
Nejlonban a testek
Ringatóznak szépen.
Nincs jelentősége
Semmire semminek.
Kisvárda, 2003. november 24. /hétfő/
Kapcsolódó:
– A híd két világ között
– Szörnyek a függöny mögött
– Benned minden fekete
– Fantomfájdalom
– A valóság rideg durvasága