A táj, ahol ülök, egészen különös hatást gyakorol érzékszerveimre. A látvány, ami először elém tárul, egyáltalán nem meleg, befogadó, de erős gondolkodásra késztet. Nem tudnám megmondani, mióta vagyok itt, vagy, hogy ki vagyok én. A legtöbb, amire emlékezni tudok, hogy egész nap itt ültem. Nincs múlt és jövő, az idő megfagyott vagy átalakult. Akár évszázadok is lepereghetnének szemeim előtt egyetlen pillanat alatt. Nincs hová és nincs miért sietni. Csak ülök és bámulok.
Egyszer csak, az egészséges kíváncsiságtól hajtva szemügyre veszem a terepet. Az első, ami szembeötlő, hogy nincsenek színek. Minden a sötét valamely komor árnyalatát öltötte magára. Egy vékony csíknyi pázsiton mélázom, ami egy fekete patakot ölel. A patak vize nagyon furcsa. Nem mozdul, nem folyik, hanem mereven áll. Nem fodrozza szellő, nincs benne élet. A sötét víz valami rossz érzést ültet belém. Tovább fürkészem a tájat. Mellettem és előttem nincs semmi. Semmi. Kozmoszok végtelenbe nyúló csendjét, élőket mardosó halálos nyugalmát érzem. Ekkor döbbenek rá, hogy itt minden halott. Legalábbis, most ezt hiszem. Nincsenek madarak, nincsenek élőlények. Hiába van itt ez az ocsmány víz. Minden áll meredten, akárcsak az idő. Az egyetlen, ami él, mozog, gondolkodik – még ha lomhán is – én magam vagyok. Ez nagyon megrémiszt… Egyedül vagyok a világmindenség dzsungelében, a nagy feketeségben, egyedül, élve!
Istenem, azt sem tudom, mióta vagyok itt. Kínzó tehetetlenség, egyfajta klausztrofóbia fojtogat, szaggat belül, ahogy azt kívánom, bárcsak történne valami. Ólomgolyónak érzem magam egy gravitáció nélküli bolygón, miközben minden mozdulatlan. A legkegyetlenebb börtönben lettem a legmegkínzottabb rab. S bárhogy töröm a fejem, próbálok emlékezni, nem tudom, hol vagyok és mióta. A patak nyugtalanítóan merev, a túlparton kirajzolódott éjsötét erdő lobjai dermedten csúcsosodnak az égre. Feltekintek rá, ami valamivel világosabb, mint a lenti tájak. De semmi nyoma rajta napnak, holdnak, madárnak, felhőnek. Talán nem is a földön vagyok! – hasít belém a felkavaró gondolat. Olyan az egész, mintha Isten megállította volna a vetítőgépet, csupán én, egy jelentéktelen statiszta játszanám tovább a szerepet, a kínok kínját élve át ezzel az örökkévalóságig. Ó, ne! Eluralkodik a kétségbeesés rajtam, ahogy arra gondolok, hogy talán a Pokolra jutottam, s gyermekkorom legféltettebben őrzött félelmes titka testesült volna most meg büntetésemül. Okfejtésem nem tudom befejezni, mert végre történik valami.
Nem hallottam semmit, nem volt semmiféle felvezetése, hanem hirtelen, magától értetődően egy kislány termett a túlsó parton, aki ama borzalmas erdőből jött elő, amire csak félve bírtam vetni tekintetemet. Maga a tény még különösebb volt, mint az egész eddigi itteni tapasztalatom. A kislány aranyszőke volt, gyönyörűen fésült, hajpánttal hátrafogott hajú. Régimódi, piros vállpántos ruhát viselt, alatta fodros, fehér blúzt. Hófehér, vastag harisnyát és tükörfényes, fekete, csatos cipőt. Makulátlan külseje, eminens megjelenése egy pillanatra elbolondított, de ahogy közelebb ért, már éreztem is a gyönge testéből kiáradó átható hatalmát. Évezredes, mélységes iszonyatot és feneketlen gonoszságot hordozott, amit úgy fröcskölt szerteszét, akárcsak maga a Sátán! Miután már nem tudott tovább bolonddá tenni álcájával, sokkal lényegesebb dolgokat is észrevettem. Például, hogy nincsenek szemei. Nem, nem üres szemgödrei voltak, nem hiányoztak a szemei. Egyszerűen, csak nem voltak! A maga természetes valójában állt ott úgy, hogy rajta és benne nem voltak hiányosságok azok a dolgok, amelyeket eddig annak hittem volna. Rájöttem, olyan helyen vagyok, ahol nincs kötelező, nincs norma!
A kislány erősen sántított a bal lábára. Olyannyira, hogy botra volt kénytelen támaszkodni. Ő ott állt a túlsó parton, én pedig ideát néztem őt csodálkozva, rettenve, oly hosszú ideig, ami alatt földi mértékkel mérve generációk porladnak el sírjaikban. Hirtelen felém kapta fejét – nem tudom, hogy rám nézett-e, vagy sem -, és emberfeletti agresszióval, szigorúan, hadarva, ellentmondást nem tűrően nekem szegezte kérdését:
– Hogy van a vak kiscicám?
Meglepődöttségemben majdnem lenyeltem a nyelvemet, amit egyébiránt alig tudtam mozgásra bírni, oly régen nem használtam már.
– Hogy van a vak kiscicám? – ismételgette a kérdést a maga iszonyú módján.
Egyre csak darálta, mint valami ördögi mantrát. Keveredett benne a gyermeki hirtelenség, ellentmondást nem tűrés, és a legmélyebb démoni gonoszság. Levegővétel nélkül, egyre csak hajtotta ezt a pár szót, egyre és egyre dühösebben. Majd szétvetette a méreg, hogy nem válaszolok neki. Göcsörtös botjával elmebeteg módjára csapkodta, szurkálta a földet mind erősebben, míg végül olyan erőt fejtett ki, amit az általam megismert fizika törvényei szerint nem lett volna képes. Haragja kihatott a természetre is, befolyásolta azt, körülötte a fák kezdtek meghajolni. Recsegve vonaglottak és jajgatásba kezdtek. Én is mérhetetlenül féltem, nem csak a fák. Éreztem, ahogy elfehéredek, ahogy lassan teljesen kimegy belőlem az erő. Rekedt, embertelen vokalitása kezdte a maradék, pislákoló életet is kiűzni belőlem, amikor megéreztem, hogy a kislány tart a pataktól. Picit távolabb állt a fekete víztől, és valóban… Egy bizonyos távolságnál, mintha falba ütközött volna. Kicsit megnyugodtam, hogy nem eshet közvetlen bántódásom, amikor a hátam mögül – az egyetlen hely volt, amit nem néztem meg valami különös oknál fogva -, valami a kislányhoz szólt. Valami ember előtti, iszonytatóan vén, testetlen, nagy hatalmú valami, amire nincsen szavam és bátorságom, hogy leírhassam. Nem láttam, de tudtam, megéreztem, mi az, és hogy mindvégig ott volt a hátam mögött, mialatt én itt ültem a fűben. Válaszolt néhány mondatban a kislány kérdésére egy olyan nyelven, amit nem értettem és nem tudtam beazonosítani, sőt, nem hasonlított egyetlen, általam felismerhető, emberek által beszélt nyelvhez sem. Ez a jelenés történelem előtti, sokkal ősibb és gonoszabb volt, mint a kislányban rejtőzködő rémség, és hangja olyan elképesztően mély, hogy annak tónusa már fájdalmat okozott nekem. A világon túli szavai, amelyek a Viharmélységből törtek fel, ott bömböltek mellkasomban. A mély hang szaggatni kezdte izmaimat, repedeztek bordáim. Kínomban hanyatt vágódtam és könyörögtem valakihez, bármihez. Ami vagy aki hallja, és segíteni tud, hogy legyen már vége a kislánynak adott válaszfolyamnak. Tehetetlen voltam, végtagjaimat nem tudtam mozgásra bírni, már bőröm is felhasadt és kibuggyant a vérem, amikor végre csend lett. Csend. Az, amire vágytam. Bénult tekintetemet a kislányra vetettem. Ő rám sem hederített. Látszólag megnyugodott, jó híreket kaphatott a vak kiscicája felől. Azt mondta, hogy holnap is visszajön érdeklődni. Azzal sarkon fordult, és szép lassan, bicegve, eltűnt a koromfekete erdőben.
Én semmi mást nem tudtam, csak azt, hogy nem akarok a fekete patak innenső oldalán maradni! Nem, ott nem, ahol ez a minden bizonnyal több ezer milliárd éves, hatalmas, ősi gonoszság tanyázik. Egy villanypóznára lettem figyelmes. Hollóvá változtam és felröppentem rá pont úgy, hogy háttal legyek az erdőnek, mert a kíváncsiság most sem hagyott nyugodni. Megdöbbenésemre, a patak két partja megszólalásig hasonlított egymásra! Az őrület félelemmel keveredett el bennem, amikor láttam, hogy még mindig ott ülök a füvön, magatehetetlenül reszketek, halálsápadtan, véznán, betegesen. Mintha gonosz gyerekek kővel dobtak volna, úgy röppentem fel a kormos, egyhangú égre, és élveztem a szabadságot, a repülést, a menekülést. Az egyetlen kiutat.
Szabadabb lettem idefent. Vannak dolgok, amiket visszanyertem magamból, némely régi képességem is visszatért. Az egyik, hogy érzékelni tudom újra az időt. Ennek ellenére, nem is számolom már az éveket, amióta szelem az álombéli egeket! Beleöregedtem én is e fekete, vénséges tájba, és minden értelmét vesztette, ami vágy, vagy éppen remény. Rájöttem, bármit teszek, én mindig ugyanaz maradok: a parton ülő, remegő húsdarab, kinek egyszerűsége kiszolgáltatottá teszi felsőbb hatalmak számára. Sőt, a repülés sem az, aminek látszik. A táj nem változik, a szél nem tépi testemet, a szabadságérzet mindössze hallucináció, az én spirituális drogom. Nem vágyom a tudást, nem akarok titkokat megfejteni, meg sem próbálom uralni a környezetemet. Én inkább tudatlanságban szeretném imitálni a repülést, mintsem tarkómon érezni, ahogy megfagy rajta valami amorf, felfoghatatlanul öreg és gonosz lélek lehelete, aki minden percét élvezi kényszerű bénaságomnak, elhitetve velem azt, hogy fenn kell tartanom félelmemet, mert bármikor jöhet valami változás.
Ezen az éjszakán döntöttem úgy, hogy nem ébredek fel soha többé.
Debrecen, 2009.
Kapcsolódó:
– Fénytánc
– A híd két világ között
– Szörnyek a függöny mögött
– Benned minden fekete
– Fantomfájdalom