Eltávozni készül, ami én vagyok,
Elrepít az álmod mindig, ha hagyom.
Nem kellek itt a világon senkinek,
Mégis van, hogy lelkem örömtől reszket.
Ha látlak a képzelet mámorában,
A vérem megpezsdül a félhomályban.
Csak veled, és csak hozzád, más nem is kell,
A valóság utánam nyúl száz kézzel.
De nem érhet el, mert ha megtalállak,
Mindent átadok a fantáziámnak.
Nem számít semmi, nem ér el bántó fény,
Kéz a kézben, és miénk az örök éj.
Kisvárda, 2003. június 14. /szombat/