A korhadt fák tövében,
Üres házam kertjében,
Holdsugár szilánkjai
Nem tudnak feloldozni.
Én láttam előbújni,
Sötét lényét feltűnni,
Követtem, de hiába,
Végtelen volt magánya.
Lombok között rejtőzve,
Meglestem a hidegben,
Tépetten és fáradtan
Kószált az éjszakában.
Megállt mindig pihenni,
Üres szemét kisírni,
Aztán lassan elindult,
Volt, hogy felém is fordult.
A korhadt fák tövében,
Üres házam kertjében,
Holdsugár szilánkjai
Nem tudnak feloldozni.
Kisvárda, 2002. július 8. /hétfő/
Kapcsolódó:
– Fájdalmam képei
– A figyelő szem könnyei
– A létezés elviselhetetlen színei
– Vannak, akik azt mondják