Az egyik gyerekkori szobámban keresem a pillanatokat. Másodszor tudtam hazajönni ebben az évben. Kint pöttyös minden, az éjszaka zord. Szolid fénynél hallgatom a párkányon a szabálytalan kopogást. Zene ez is. Egyre jobban esik, ricsajt hallván kintről, tudom, hogy mi történt. Kimegyek.
Volt egy ember, aki sosem törődött senki mással, csak magával. Velejéig romlottan mérgezett meg mindent, amit csak tudott. Csak gyűlöletre, gonoszságra volt képes mindig is. Az ő feladata úgy látszik, ez az életben. Nem volt esély sem arra, hogy érzelmek alakuljanak ki bennem iránta, egyet leszámítva, valamiféle visszataszító érzést, amit sohasem szeretettem magamban. Ez jórészt annak volt köszönhető, hogy azt bántotta, akit a legjobban szeretek a világon, édesanyámat. Ezt a tiszta szívű, igazi kisangyalt.
Ezért sokszor meg tudtam volna ölni. Éppen lábadozik, legutóbb úgy esett el, hogy hosszú időre kórházi ápolásra szorult. Még több pénzbe, időbe és energiába került mindenkinek. Hazajött. Ismét részegen. Úgy imbolyog, hogy bármelyik percben zuhanhat, ruhája csupa sár és víz, és persze vizelet. Kötései átáztak, sebei elfertőződhetnek. Bűzlik. Nem férfi. Megküzdök vele. Közben persze mindenki felébred, keservesen mondja a magáét. A húgomtól azt hallom, hogy milyen gyermekkora is van neki, édesanyám jó, szerető, szép családját emlegeti. Ő közben ostromol engem a kígyó szavával, folyamatosan hazudik. Még ilyen állapotban sem képes másra, csak a fröcsögésre. Úgy kétszer lehet nehezebb, mint én, mégis oly gyönge. Rövid az út a fotelig, de most, mikor még a dereka is megroppant, ez egy maratoni táv. Vezetem. Erővel pillanatok alatt a helyén lenne. A fotelben.
De nem tudok erővel hozzáérni. Csak ésszel. S hallgat rám. Hosszú évek óta először szólunk érdemben egymáshoz. Egy-egy kapaszkodónál megáll, s makacsul visszatartja magát. Azt hiszem, ész kell neki, s hang. Hát megkapja. Továbbindul, engedi magát. Nagyon részeg és nagyon buta.
Nem tudok erővel hozzáérni. Ami a legnagyobb döbbenet. Nem tudom gyűlölni, még csak harag sincs bennem. Sőt, a szeretetet érezem. Nem iránta. Csak egy általános, erős szeretetérzet gyulladt fel belül. Pont most… Azt hiszem, soha életemben nem voltam még ennyi erő, hatalom birtokában.
Ahogy terebélyesedtek a fenti sorok, arra gondoltam, talán nem is az eső esik most odakint. Talán könnyek ezek. Isten könnyei. Sír és felszabadít…
Kisvárda, 2016. október 22.