Volt egyszer egy gyermek, aki életében először érzett szomorúságot. Élvezte a keserédes ízt. Aztán szomorú lett, aztán szomorúvá vált, végül szomorúvá vedlett. Aztán úgy is maradt. Hetekre, hónapokra, évekre. Élvezte a szomorút, mert a bánat ihlette. A kiutat a világból kereste, nem az érzésből. Ha valami menekülésként hatott, akár egyetlen pillanatként, imádta, és mindenét, ami volt, belesűrítette. Végül törvényszerűen szíven találta az ősz. Az örök ősz. Már az óvodában, a kis lócán ülve is ezt érezte, és végtelen idegenséget, idegenséget ettől a világtól. Később rátalált valami, kezébe került.
Alexandrának
Oly ritkán lehet látni ilyen meleg, szeretetteljes tekintetet, hogy talán éppen egyedisége az oka, hogy ilyen erővel átjön a fotókon. Bensőséges szépséget látok, amit nyilvánvalóan csakis istenek ujjai rajzolhattak világra féltő gonddal, magasztos céllal, fenséges teremtő erővel. Szépséged finom, a legnemesebb értelemben, s vélem, tartalommal telt, minden bizonnyal gazdag belső világ van mögötte.
Valaha láttam Lady Jane-t,
Miután hallottam zenéjét.
Minden nap szemébe néztem,
Világomat őrá cseréltem.