Pattanásig feszül a húr, A legszebb kép is eltorzul. Csak állok némán és nézem, Szökik az érzés belőlem.

A város alszik, a kérdések hangosabbak, Nem nyomja el őket alkohol, sem hit, a vak. Keresve a megoldást, már helyet sem találsz, Ahol egyáltalán még meghúzhatná magát Az ember, aki pokoli kínoktól szenved.

Nem adok már ihletet senkinek, Nem láttok már tartalmas szemeket, Csak azt, ki temeti a színeket, Aki csak feketét lát bennetek.

Valahogy minden olyan kárhozott, Fejemre, rám, több ezer átkot szórt.

Én meglátom az igazi arcodat, Nyájas mosolyoddal ne is takarjad. Letépem rólad könnyedén, te senki, Tükröt tartok eléd, lehet zokogni.