Legsötétebb pillanataiban mélyen a szemembe nézett, majdnem halálra fagytam a tekintetétől. Majd váratlanul, jeges hangon az arcomba vágta: ne merészelj nélkülem meghalni. Aztán a hajamba ragadott, közelebb rántott, mohón megcsókolt. Röviden, agresszíven, megsemmisítően. Végül ellökött magától, és folytatta, amit abbahagyott. Mintha mi sem történt volna. Szívesebben élt tehát a látszatok világában.
Már egy hete ömlött az eső szakadatlan. A szürke nagyváros kisemberei esőköpenyekbe burkolóztak, a sárga taxik vizet fröcsköltek a káromkodó járókelőkre. Az ég szürkévé változott, a leghidegebb fuvallatok találták meg a réseket, melyeken behatolhattak a házakba, hanyagul gombolt öltözékek alá. A madarak elrejtőztek a nap mögé, az meg a felhők mögé. Olyan elérhetetlen volt, mint aki most egy kihűlt sikátorban botorkált hazafelé. Hazafelé? Igazából, amerre vitte a lába. Az életösztön kihunyt belül, már csakis szerelme utáni vágya tartotta benne a pislákoló lelket. Két ellentétes érzés vívta véres harcát életre-halálra. Széles karimájú bőrkalapját nehéz esőcseppek verdesték, földig érő, fekete kabátja átázott. Szemmozgás nélkül, üvegesen meredt a szürke, vizes betonra, ahogy haladt előre. Hosszú éjszakákon keresztül nem bírta leemelni tekintetét a holdról, ma azonban igyekezett nem felnézni. Feltépett, gennyedző sebei elviselhetetlenül sajogtak, belsője jajveszékelt a fájdalomtól. Tudta, érezte, hogy itt a vég, az utolsó éjszaka. Csak még egyszer, utoljára látni akarta őt. Ezért vonszolta tovább lelki sorscsapásoktól legyengült testét otthonuk felé.
A tanév a végéhez közeledett. Tanácstalanul vetette neki a hátát a campus egyik ősöreg fájának. A földre huppant elszórva jegyzeteit, majd homlokát a térdére hajtotta. Dús, göndör fürtjei vidáman táncoltak a langyos szellővel, mit sem törődve gazdájuk gondjával. Hátrahajtotta fejét, majd csukott szemmel a napba fordította huncut, szeplős arcát. A tavaszi szünetre gondolt, a gondtalan napokra, amikor a két barátjával nyakukba vették az észak-nyugati megyéket, szabadon, nem törődve semmivel, édeshármasban. Spórolt pénze viszont mind elúszott, s ha nem talál napokon belül jövedelemforrást, nem tudja befejezni az egyetemet, ami az egyetlen lehetőség számára a kitöréshez. Az egyik délutáni előadás után azonban rámosolygott a szerencse.
A keresztény időszámítás kezdete előtt, valamikor a hetedik évezredben, Mezopotámiában, Ninive városában megszületett Magii-szín-nabar, a Nabar-mud nemzettség legutolsó sarja. Satnya utód volt, már születése pillanatában majdnem meghalt. Gyakran betegeskedett, sem gyermekkorában, sem később nem volt alkalmas komolyabb, nehezebb munkák elvégzésére. Ki is vívta ezzel keményszívű apja megvetését, később gyűlöletét. Míg bátyjai atyjukkal az állatokat legeltették, földműves munkákat végeztek, vagy éppen háborúskodni mentek, ő anyjának és nővéreinek segített mindenfélében. A végletekig megalázó volt számára a vízhordás, főleg, hogy gyönge vállai miatt fele annyi vízzel telt vödröt bírt el, mint nővérei. Vézna, görnyedt testtel botladozott mindig a kereskedőváros porában. Előtte járó nővérei gyakran hátrafordulva heccelték, kinevették, majd hazaérve beárulták anyjuknak, aki jól elverte.
Hosszú évek teltek el, de még mindig szüntelenül Őrá gondolt… Most ugyanott tartott, mint egy héttel ezelőtt. Feje fölött instabilan lógott egy dróton a haloványan pislákoló villanykörte. A szobájának – a Lyuknak, ahogy ő nevezte -, alig a felét volt képes megvilágítani. A falakon nem nagyon volt már vakolat, a mennyezetről folyton szivárgó esővíz miatt elviselhetetlen szag terjengett. Jobban mondva, mindenki számára az lett volna, aki még rendelkezik némi emberi érzésanyaggal. Egy pillanatra megvilágításba került egy patkány, ami éppen keresztülszaladt a szobán, egyenesen a rozoga, koszos ágyneművel ellátott ágy alá. Hirtelen felnézett kopott asztala felől, egyenesen a hatalmas, rozsdás tükrébe. Felállt s a maszatos, mocsok lepte ablakhoz lépdelt. A város aludt. Ez volt minden, amit padlásszobájából látott. Minden este. Minden és mindenki aludt, mint mindig, csak ő nem. A szokásos, fanyar keserűséggel kevert magányos érzés kezdte szorongatni lelkét. Visszasietett asztalához, s türelmetlenül foglalt helyet. Előtte szanaszét hevertek az újságok, mindegyik a nekrológ rovatnál kinyitva. Rövid tanulmányozás után megállapította, hogy: semmi.
Fodros fehér felhő takarta el azon a reggelen a napot. Szokatlan látvány volt a keleti városka utcáin a hűsítő árnyék. Ám hamarosan a folyton utazó szél szétszórta az égen a felhőket, így a kelő fények ma is időben ébreszthették a kis Oguzt. Lassan nyitotta ki minden reggel a szemeit, és tekintetét rögtön felfelé szegezte. Imádta, mikor a napsugarak egy égitestet kötöttek össze az arcával. Eszébe sem jutott volna, hogy szóljon az apjának, hogy javítsa meg a kis szögletes ház tetejét. Ilyenkor mindig álmodozott egy kicsit, remélte, hogy gyorsabban nő fel, mint a többi gyerek, és belőle is nagy harcos, vagy varázsló lesz, hozzámegy kelet legszebb lányához, és egy dzsinn fogja lesni minden kívánságát. Aztán – mint mindig – felpattant, és szertartás-szerűen söpörte le magáról a szalmaszálakat, felvette vörös, ujjatlan mellényét, majd turbánját, és átment az anyjáék szobájába. Ma sem voltak otthon. Most is kora hajnaltól dolgoztak valamelyik építkezésen. Kiment a nyüzsgő utcára, újra a megszokott utat járta. Hallgatta, ahogy mezítelen lába futás közben csattan a forró köveken. A piacon nézte az árusokat és portékájukat, főleg a gyümölcsöket. Szerencsés napja volt, az előtte igyekvő szakácsnő karcsú kosarából két szép, piros alma hullott a porba. Gyorsan zsebre tette az almákat, és arra gondolt, milyen jó, hogy ma ő is megajándékozhatja az öreg Rengárdot.