Az érzet, hogy az első pillanattól kezdve ismerős valaki, hogy nem kell őt megszokni, hogy magadénak tudod mindenét, hogy bátran adhatsz belülről mindent, az öreg lelkek kiváltsága. Éppen csipkét ver a gyertyafény a plafonra, ahogy pihen két test egymás mellett benső békében, ahogy az út messzi zaja simogatja az álmos éjszakát, ahogy pici szobádban megtalálok mindent, amire szükségem van az életben, ahogy csókod gyógyír az összes sebemre, és úgy mondanám neked, hogy szeretlek. De még várok. Várok, annak ellenére, hogy még oly keveset szerettem.
Ezek a mesék azokban az időkben születtek, amikor még szigorúan csak két csupasz ujjal ettem a csokoládét, hogy minél több olvadjon majd rájuk. Mámoros volt lenyalogatni. Annyira kicsi voltam ezen a világon újra, hogy teljesen más perspektívából tekintettem mindenre. Egyszerűen. Sőt, akit ritkán láttam, idegen volt. És nem tudtam megjegyezni őt hosszabb időre.
Miért zárod le mindig szemeid az egész utazás alatt? Látszik, hogy nem alszol. Ma is, Tatabányától, és mindig, egészen Budapestig, az örökös végállomásig… nem értem…
Olyan ez, mint amikor reggelente elmegyek a nagy vaskapu előtt. Szeretek arra fordulni, betekinteni, mert ott, messzebb, gyönyörű az egyik fal, és feltölt szépséggel. Kimondottan esztétikusan borítja a borostyán, s titkon azt képzelem, csak én ismerem ezt, csak enyém ez a látvány, senki másé. Soha nem álltam még meg ott, nem jártam bent soha, csak egy pillanatra élvezem mindig, amikor elsietek előtte. Így szép nekem.