Szombatonként apai nagyszüleimnél voltam mindig. Nagymamám le volt bénulva egyik oldalára. Nem akarták, hogy amikor ott vagyok, éttermi ételt egyek, ezért nagyapám főzött. Ő viszont nem tudott. Mindig elvégzett egy részfolyamatot, majd bejött, és kérdezte nagymamámat, hogy hogyan tovább, aki elmondta neki. Ugyanígy a sütéssel. S én ezt gyerekként mindig végighallgattam, és megragadt bennem minden, szóval nem kellett tanulnom semmit.
De szerintem a technikákat mindenki meg tudja tanulni. Amit nem lehet, az a fűszerezés, szerintem. Azt érezni kell, az a titka az egésznek. No meg a lélek…
Vasárnaponként pedig anyai nagyszüleimnél voltam. Azért alakult ez így egyébként, mert kicsi koromban édesanyám elvált. S mindenki próbált a másik félre licitálni ételben, édességben. Mindig kérdezték, mit kaptam a másik helyen. Próbáltak jobbat, többet adni nekem.
Egy lány, mikor megismert, mondta mindig, hogy döbbenet, hogyhogy nem vagyok elhízva. Fogorvos vagy asszisztense mindig mondja, hogy nagyon szépek a fogaim. Itt mindig viccelődök, és válaszolom, hogy az a titka, hogy sok-sok csokit kell enni.
Budapest, 2016. július 16.
///
Dédszüleim háza nagyon öreg volt, több mint százötven éves. Imádtam ott lenni. Mikor bementem, dédnagymamámat mindig a konyhában találtam. Megcsókolt, majd ujját szája elé tette, majd intett, hogy menjek. Kinyitotta a konyhaszekrényt, aminek mindig isteni fűszeres-fahéjas illata volt. Egy dobozból kivett egy papír százast, odanyomta, s mondta: halkan, az Öreg meg ne hallja!
Majd intett, menjek, köszönjek be dédnagyapámnak. Ő mindig az ágyban feküdt, tévézett. Felült, megcsókolt, felkelt, kinyitotta a ruhásszekrényt. Kivett egy százast egyik téli nagykabátja zsebéből. Odaadta, s mondta: nagyanyád meg ne lássa!
Budapest, 2016. július 16.
///
Lassan letelik az egy hónapom, búcsúzom.
Köszönöm ezt az egy hetet, jó, hogy része voltál a napjaimnak.
Szia, vigyázz magadra nagyon!
Budapest, 2016. július 16.
///
Néha nagyon fáj ébredni, változtatni. De muszáj lépni, ha azt érezzük, nem igazán jó, ami van. Én még régebben mindig azt mondtam, aki mer változtatni, az hős. S ezt az elvet nem adtam fel. Nekem megvolt mindenem, most nincs semmim. Csak ezért kellett volna maradnom? Hallgatnom másokra? Elvárásoknak megfelelni? Félni az utazás veszélyeitől? Ne adjam fel a biztosat a bizonytalanért? Ne okozzak csalódást ezzel édesanyámnak?
Azt gondolom, csak egyetlen helyes kérdés van. Csak a helyes kérdésre lehet helyes választ adni. Én ezt a kérdést tettem fel. Mi tényleg ezt érdemeljük?
Nem volt kérdés, hogy elindulok.
Budapest, 2016. július 16.
///
Sok helyen laktam már, s egy költözés egy másik városba mindig nagy esemény. Főként, ha nem tervezed, hanem hirtelen ötlet vezérel. Most mégis a kapcsolatomra gondoltam. Elköltöztünk egy városba, amelyet egyikőnk sem ismert, és ott lett lakásunk. Ott éltünk, s mindenem megvolt, ami lehetett. Mi amolyan mintapár voltunk, mindenki irigyelt minket, ránk akartak hasonlítani. A házasság lett volna a következő lépés. Majd gyerek. Majd öregség.
Én végül megint, újra, borítottam mindent. Mikor elváltak útjaink, egy hónapot a lakásban voltam, nem jöttem ki. Majd fogant egy ötlet, eladtam mindent, bútorokat, tárgyakat, mindent. S pár hét múlva már egy újabb városban éltem. Körülbelül két évet, aztán pedig idejöttem, Budapestre.
Egész életem utazás, átvitt értelemben is. Átutazó vagyok, s igazából nagyon egyedül, mert sehol sem találom a helyemet. Sok helyről vannak emlékeim, ismerős utcák, éttermek, arcok, parkok, titkos helyek… Sok mindenütt hagytam jeleket.
De, sehol sem találtam igazi otthonra. Azt kivéve, mikor szerelmes voltam. Mert nekem az otthon elsődlegesen nem fizikai, hanem lelki hely.
Budapest, 2016. július 16.
///
Egyszer írtam Neked, hogy nem vagyok elveszve egyedül sem. De, lelkileg én tulajdonképpen fél vagyok. S ezért jó, ha van valaki, mert akkor ő kiegészít engem. Ezt nem tudom másként fogalmazni. Mintha valami fontosat elvettek volna, vagy hiányozna. Akkor leszek teljesen egész, önmagam, ha itt van ő is bennem. Mintha életre kelne egy plusz érzékszervem.
Én abban biztosan hiszek, hogy vagy magunktól jöttük ide, vagy küldtek minket, és elvállaltunk valamit, amit véghez kell vinnünk. Vagy végig kell vinnünk.
Lassan kezdek takarítani. Vasárnap a takarítós napom.
Budapest, 2016. július 16.
///
Tudod, nem létezik eleve jó vagy rossz dolog. Az ember formálja olyanná, attól függően, hogy mire, hogyan használja. A tűz segítségével van, aki ebédet készít a másiknak. Van, aki felgyújt egy házat. A szerelemmel van, aki elvarázsolja a másikat. Van, aki az őrületbe kergeti.
Tudod, szép dolog az állandóság, a ragaszkodás, a feltétlen odaadás. De vajon megéri, és helyes-e, ha ezzel önmagunkat pusztítjuk?
Budapest, 2016. július 16.
///
Lehetséges… de mindig az van, hogy érzem, nem ez lesz az én helyem. Mintha elmentem volna a falig, mintha minden lehetőséget kimerítettem volna már.
Budapest, 2016. július 16.
///
Hajlamos vagyok hasonulni azzal az elmélettel, hogy minden léleknek van egy bizonyos számú élete, amit le kell élnie itt. Ha jól teszi, és nem bukik el, akkor nem kell ismételni, s ha mindet leélte, akkor ide többet már nem jön vissza.
Kiskoromban mindig a jóval idősebbekkel voltam, mert a velem egykorúak matchbox autókkal játszottak, de én azon már jóval túl voltam. Az nehéz mindenképp, hogy ritkán találok olyan embert, akivel igazán jól tudok beszélgetni.
Szerintem teljesen jól érzed, és köszönöm, hogy figyeltél rám.
Egyébként, nem esik nehezemre az, hogy lazítsak, megtegyek bizonyos dolgokat.
Nem esik nehezemre sohasem a váltás, alkalmazkodó típus vagyok.
Budapest, 2016. július 16.
///
Ez az én keresztem, valahol mindig újrakezdek mindent.
Figyelj, nem hiszem, hogy történik már bármi is, ami itt tart. Én nagyon nyitott vagyok mindenféle lehetőségre, változásra, de nem tartom valószínűnek, hogy valami jön, és hirtelen minden… jó lesz.
Már régebben is gondoltam erre sokat, egyszer csak egy hajszál választott el. De akkoriban még voltak lehetőségek, amiket nem próbáltam ki.
Budapest, 2016. július 16.
///